Nekem mindig is a Doom II lesz az „igazi Doom”. Pedig nagyon szerettem az első részét is, nagyon bírtam a 2016-os visszatérést, a Doom III viszont olyan horrorisztikus lett, hogy az arachnofóbiám nem tudott vele mit kezdeni. A Doom II-ben viszont 1994-ben számomra kimaxolták mindazt, amit csak szerettem volna látni ettől a játéksorozattól, olyan volt, mint a pokol maga, egy pörgős, megállás nélküli vérengzés az őrület tornácán, amit már-már egészen jól meg tudott idézni a legutóbbi játék. De a Doom Eternal gyakorlatilag tökéletesen azt hozza.

Már a Gamescomon sikerült kipróbálni a játékot, és egyből mosolyra húzódott a szám a rövidke demó kipróbálása alatt, mert az egy dolog, hogy visszatért az Arachnotron, a sebességet és a hangulatot is sikerült optimálisra belőni, magyarul továbbra is a pokol tornácán küzdünk az életben maradásért, csak most még jobban, mint 4 éve.

A Doom Eternal csak azt teszi, amiben a legjobb, nem akar RPG-vé válni, a fejlődési rendszere nem tolakodó, nincs túlbonyolítva, nincs túlagyalva. A lényeg még mindig az, hogy Doom Slayerként vértócsát varázsoljunk mindenből, ami szembe jön, közben fejlődjünk, szerezzünk új fegyvereket és képességeket, a pályákon pedig valahogy jussunk el A-ból B-be, közben csodával határos módon maradjunk életben.

Doom Slayer űrbázisán, a Fortress of Doomban szembesül azzal, hogy a Földet is meg kell tisztítania a démonoktól, úgyhogy „nyílik a, nyílik a csillagkapu, tilk, tilk, tilk”, és már rohan is át a bolygóra a portálon keresztül, hogy rendet tegyen. Ott aztán elindul a szörnyek pürésítése kegyetlenül, mindenféle fegyverekkel, és olyan „glory kill”-ekkel, hogy szem nem marad szárazon. A Doom Eternal iszonyú véres, mi más is lenne, ráadásul úgy megy PS4-en és PC-n is, mint a zsíros istennyila, és kicsit olyan, mintha meg akarná mutatni a modern FPS-eknek, hogy nem lehetetlen visszaugrani a múltba úgy, hogy egy játék ne tűnjön avíttnak.

A Doom Eternal ugyanis mindenben a ’90-es években kijött társait követi, itt nem fedezék mögül tudsz taktikázni, és hiába várod, hogy az ellenfelek majd okosan gondolkodva jönnek ellened, hanem csordában, izomból, gondolkodás nélkül. De hát ezért szeretjük a Doomot. A lényeg igazából semmit sem változott a 2016-os játék óta. Ahogy Doom Slayerrel haladunk, különféle zárt és nyílt terekben egyszer csak megnyílik a pokol kapuja, és csőstül jönnek az ellenfelek, nekünk meg valahogy mindegyiküket le kell győznünk. Elfutni nem lehet, csak az a nyertes, aki a végén állva marad.

És nem annyira egyértelmű, hogy azok mi leszünk. A játék ugyanis néhol kifejezetten bazi nehéz még Hurt Me Plenty-fokozaton is, egy-egy komolyabb, pályazáró aréna-harc például olyan szívatós, hogy az ember legszívesebben szilánkosra törné a kontrollert, de nem teszi, hanem összeszedi magát, és nekifut újra.

Az a helyzet, hogy bármennyire is tűnik egy agyatlan, véres pörgésnek a Doom Eternal, nagyon is összeszedettnek kell lenni hozzá. A különféle démonok ellen különféle fegyverek hatásosak a leginkább, folyamatosan váltogatnunk kell őket, de úgy, hogy egy pillanatra sem állunk le közben. A lényeg még mindig a folyamatos mozgás, közben pedig annak figyelése, hogy nem rohanunk-e bele valami rondaságba, aki két rakétával lenulláz minket. De ez sem ennyire egyszerű. A játék ugyanis egyes rémségeknél pontos célzást is igényel, a Mancubusról például két jól irányzott tölténnyel le lehet pattintani a rakétavetőket, az Arachnotronról pedig le lehet szedni a feje fölé magasodó fegyvert, mondjuk utána fürgébbé is válik, és nagyon az arcunkba akar majd ugrani, úgyhogy érdemes átgondolni, hogy melyik a jobb verzió.

Az új Doom is ad lehetőséget a fejlődésre, fejleszthetőek a fegyvereink, és rúnák segítségével fejleszhetőek vagyunk mi is, választhatunk extra képességek között játékstílusunknak megfelelően, de arra nem érdemes számítani, hogy sűrűn belebotlunk majd rúnákba, úgyhogy ésszel kell választani a képességek közül, mert nagyon megkönnyíthetik az életünket.

A lőszert nem szórja két kézzel eléd a játék, és ez rákényszerít arra, hogy feltérképezd a környezetedet, mert az eldugott sarkokban bizony rendszerint ott lapul a muníció, de néha még ez sem segít. Ha végképp kifogysz, akkor egy láncfűrészes mészárlást elkövetve az ellenfeledből potyogni kezd a lőszer, annyi, amennyi talán elég ahhoz, hogy egy olyan helyre lődd magad, ahol már bővebben osztogatja a töltényeket a játék.

Mindent szuperül kidolgoztak az id-nál, nem csak a pályaszerkesztés remek, hanem maga az erődünk, a Fortress of Doom is, ami tényleg egy komplett erődítmény rengeteg lehetőséggel, így megéri bebarangolni és felfedezni két csörte között, ráadásul itt gyakorolhatunk is kedvünkre, ha úgy érezzük, hogy szükségünk van ilyesmire.

Nem csak lőnünk kell folyamatosan, néhány ügyességi részen is át kell verekednünk magunkat, amelyek között akad néhány meglehetősen idegesítő darab, így nem árt harmóniában lenni az irányítással, mert ha nem tudjuk ésszel kezelni a dupla ugrást és a dash-t, akkor sokszor döglünk bele egy jóízű mélybe zuhanásba.

A játék csúcspontja egyébként nem csak maga a játékélmény és a grafika, hanem az eszeveszettül hangulatos soundtrack, amelyet Mick Gordon egyszerűen zseniálisan írt meg, a zenék legalább annyit adnak a hidegrázós hangulathoz, mint a szörnyek. Ha nem láttad, hogyan vették fel az egészet egy metálkórussal, akkor azonnal pótold.

Szóval a Doom nem sokat változott, de ennyire egyben már nagyon régen volt. Szép és nagyon jól fut, a szörnyei kihívást jelentenek, és nem adja magát könnyen, ráadásul minimum 10 órás single player kampánya elég élvezetes ahhoz, hogy nagyon nehezen lehessen letaszítani idén a trónról. Nem akar új rajongókat szerezni, inkább a régieket kiszolgálni. De őket kiszolgálja rendesen.