Azért is hiányzik a Sziget, mert minden egyes évben új sztorikkal gazdagodok, amiket akár 10-20 évvel később is könnyesre röhögve mesélünk egymásnak. Ez a 10 sztori számomra ilyen.

A Sziget sosem csak a koncertekről szólt, hanem a nagy találkozásokról is, a beszélgetésekről, a szürreáliával kokettálásról, mivel a Hajógyárin teljesen kitekeredik önmagából a tér-idő kontinuum, és megtörténik az is, ami egyébként lehetetlennek tűnik. A neveket a sztorikban szereplő alakok védelmében megváltoztattam, de valószínűleg egyébként is simán vállalnák, mert ami megtörtént, az megtörtént, és ami a Szigeten történt, az többnyire ott is marad.

1. Dújúfákmí

Gábor nem feltétlenül volt talpraesett srác. Életében egyszer volt a Szigeten, akkor is minek. Őt ugyanis nem érdekelte a fesztivál, nem ismerte a zenekarokat, viszont színvonalasan tudott inni, már amennyiben a „színvonalas” szó azt jelenti, hogy amikor közepesen sokat vedelt, elkezdett a volt barátnőjéről sztorizgatni zavarba ejtően intim történeteket. Mindenkinek. Ha akarta, ha nem. Ebből lehet sejteni, hogy a csajozási képességei is legalább annyira voltak fejlettek, mint egy raklap szikkadt kakaós csigának. Szóval Gábort egy augusztusi napon elrángatták inni a Szigetre a barátai, le is telepedett hajnalban az egyik pultnál, ahol hogy-hogy nem, szemben egy gyönyörű szőke lány elkezdett egyből indokolatlanul mosolyogni rá. Gábor szemében megcsillant a remény, hogy ma tényleg csoda történik, ő bizony csajozni fog, és valóban, a lány megindult felé, majd odalépett mellé, és rettenetes angolsággal csak annyit kérdezett tőle: „Do you fuck me?”

Gábor zavartan vigyorogni kezdett, először azt hinnéd, a hirtelen feltett meglepő kérdés miatt, de nem, nem ennyire egyszerű a helyzet, a pultnak támaszkodva egy pillanat alatt előkapta telefonját, és felhívta a telefonos segítséget, barátját, aki hajnalban lassan és kómásan vette fel a telefont, nem is értette, mit akarnak tőle. Nem vette fel egyből, csak csörgött és csörgött, de a vonal másik végén egyelőre még csak álmosan bazmegeltek ahelyett, hogy azonnal felkapták volna. Látszott, hogy a lány bunkónak tartja, hogy egy ilyen őszinte, ékegyszerűségű, szörnyű angolsággal, de elég érthetően feltett kérdés után a kiszemelt áldozat telefonálgatni kezd, úgyhogy szépen lassan eloldalazott a helyszínről. Ez Gábort nem hatotta meg, továbbra is hívogatta a havert, aki végül felvette. Majd lezajlott ez a beszélgetés:

- Mi az isten van? Miért hívsz hajnalban?

- Segítened kell! MIT JELENT AZ, HOGY DÚJÚFÁKMÍ?

Haverja a fuldokló röhögéstől nem tudott megszólalni nagyjából fél percig, és csak ennyit tudott belehörögni a telefonba.

- Dugni, te szerencsétlen. Dugni.

Majd lenyomta a telefont. Közben a lány már távol járt. Gábor újfent csaj nélkül maradt. Eljött a reggel a pultnál állva. A világ egyáltalán nem változott egy fikarcnyit sem.

Ő nem az a lány a Lumináriumban

2. Mike Patton a hátsó kijáraton

Volt egy óriási törés az életemben, és ez a ’97-es Sziget. Minden idők Szigete. David Bowie. Foo Fighters. Faith No More. És egy rossz bizonyítvány. Kiderült, hogy a jegyeim nem voltak kompatibilisek Bowie-val, a szüleim ugyanis megnézve az év végi jegyeimet (jogosan) nem engedtek el a fesztiválra, ami azért is volt nagy baj, mert nálam nagyobb Faith No More-rajongó nem sok volt az országban. Legalábbis azt hittem. Az eset azért is tragikus, mert a Faith No More nem sokkal később feloszlott, és elszállt a remény, hogy valaha is élőben láthatom őket. 2009-ben viszont eljött az én időm, amikor összeállt, majd újra turnézni kezdett a banda, és eljöttek a Szigetre, a koncerten pedig állítólag úgy üvöltöttem, mint egy tenorsakál, még a kivetítőre is bevágtak, amit persze nem láttam, mert egy igazi rajongó nem nézi a kivetítőt, ha a kedvenc bandája épp minden pillanatban meghal előtte a színpadon.

A koncert után találkoztam egy barátnőmmel, aki történetesen a Faith No More magyar kiadójánál dolgozott, és mondta, hogy ne menjek sehová, mert úgy tudja, Mike Patton ezen a kijáraton ki fog jönni, és kimegy a fesztiválra. Na nekem se kellett több, sör a kézbe, és állok, mint a cövek, várakozok én szívesen bármeddig, már ha az a bármeddig nem a fesztivál utolsó napját jelenti. És álltunk. És álltunk. Csak álltunk tovább. Aztán még álltunk egy kicsit. Mike Patton viszont nem akart kijönni a kijáraton, nem derült ki, hogy meglátja-e az árnyékát, és jön-e az ősz. Nagyjából két óra után feladtuk. Nem baj, így is remek móka volt, hazamentünk, pozitív mérleggel zártuk az estét. Legalábbis ezt gondoltam egészen másnapig.

Ekkor ugyanis újra előkerült a kiadós barátnőm, aki a következő sztorit mesélte: „Nem fogod elhinni, mi történt. Beszéltem egy barátnőmmel, aki a Nagyszínpad mögötti másik kijáraton látott kisurranni egy alakot. Nézte-nézte, és rájött, hogy ez bizony a Mike Patton. Mit ad isten, ő is észrevette a lányt és a barátnőjét, és odament hozzájuk. Kérdezte tőlük, hogy merre van az egyik színpad, mert megnézne egy koncertet. Mondták a lányok, hogy pont oda mennek, és elkísérik. Sétáltak hát együtt, és beszélgettek. Majd a színpad előtt megkérdezte a Mike, hogy vele tartanának-e, mert jó fejek voltak, és nincs kedve egyedül iszogatni hátul a backstage-ben. Gondolkodtak rajta, aztán nemet mondtak, majd hazamentek. Miközben mi álltunk a másik kijáratnál, és álmodni sem mertünk egy ilyen lehetőségről. És megkérdeztem, miért nem csörögtek ránk. Azt mondták, akkor hirtelen nem jutott eszükbe”. És akkor megszólalt a fejemben Becktől a Loser. Még most is szól. Hangosan.

3. Sanyi, a pocsékul csajozó biztonsági

Volt egyszer egy biztonsági. Hívjuk csak Sanyinak. Nagy volt és kopasz, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint akit bitang nagy érzelmi intelligenciával tömött tele az élet. Sanyi a K-híd utáni bejáratnál állt, és áttapogatta az embereket, plusz megnézte, hogy nincs-e Kevert a táskákban, ami nem feltétlenül felemelő meló, de egyik pillanatban úgy érezte, rámosolygott a szerencse. Beállt elé a sorban ugyanis egy csodaszép lány csillogó szemekkel, hosszú combokkal, combtőig érő rövidnadrágban, ami rövidnadrágnak is csak enyhe jóindulattal volt nevezhető, bugyinak annál inkább. Azonnal megakadt rajta Sanyi szeme. Úgy döntött, bedobja magát. De mit tehetne? Nem talált fogást a lányon, ő sem volt túl kreatív, ezért úgy gondolta, megragadja az egyetlen dolgot, ami kicsit kilóg a képből: a táskájából kikandikáló szivárványos zászlót. A lány megérkezett Sanyi elé. Tudta, hogy ez a nagy pillanata. Majd megszólalt.

- Te akkor így… szereted a melegeket?

A lány értetlenül, enyhe undorral nézett Sanyira, majd szótlanul elillant. Szerencsétlenségemre pont a lány mögött álltam, ezért Sanyi azonnal rámzúdította csalódottságát.

- Háddemostnem?! – mondta kissé dühösen a karjait széttárva, mire csak együttérzően rápillantottam, és én is elillantam szótlanul. Ez nem Sanyi napja volt.

Ő nem Sanyi

4. Napok óta bujkálok

Egyik barátom napijegyet kapott ajándékba. Nagyon örült neki. Aznap, mikorra szólt a jegye, röviden találkoztunk, megittunk ezt-azt, majd elszólította a sors (nő), aztán nem is láttam többet. Másnap azonban megint előkerült, nem is nagyon kérdeztem semmit, gondoltam, megszánta valaki egy újabb napijeggyel, bár az gyanús lett, hogy mintha tegnap is hasonló vagy inkább pont ugyanilyen ruhában bulikázott volna. De harmadik napra már több mint furcsa lett az ügy, ugyanis újra előkerült, és továbbra is ugyanabban az ingben és rövidnadrágban sétált oda hozzám, és rá kellett kérdeznem, hogy mi ez a zavar az erőben.

- Eljöttem a napijegyemmel, de annyira jó a buli, hogy nem mentem haza. Napok óta bujkálok. Nem is öltöztem át. Itt alszom a Duna-parton a bokrokban. Már rettegek, hogy elkapnak. Mindenkiről azt hallucinálom, hogy ellenőr. Bocs, van egy cigid?

Volt. A srác pedig aznap szépen hazament.

5. A gyerekeim apja!!!

A VIP-ban történt. Épp a csodásnak nem nevezhető piszoár felé tartott egy barátom, amikor felfigyelt arra, hogy az egyik vécéből hangosan cuppogó smárolás hangja szűrődött ki, de annyira zavaróan zajosan, hogy jó, hogy nem állt le miatta a koncert a Nagyszínpadon. Erre megszólalt egy női hang. „De hát nekem férjem van, mit csinálunk?!”. Majd megszólalt egy férfi hang: „Jaj, pontosan tudod, hogy mit csinálunk!”.

Nő: - De nem vagyok biztos abban, hogy ezt akarom. Illetve, de, akarom, csak… jaj, a fenébe.

Férfi: - Ne hülyéskedj, most már nem tudjuk visszacsinálni.

Nő: - Tudom. Csak hát annyira furcsa, mert hát ott a gyerekeim apja…

Férfi: - Hagyd most a gyerekeid apját!

Majd a cuppogás hirtelen szintén eléggé egyértelműen hallhatóan egy másfajta akcióba váltott, az aktus közben pedig a nő ütemesen kántálni kezdett:

- A gyerekeim apja! A gyerekeim apja! A GYEREKEIM APJA!!!

Aztán már tényleg mindegy volt. Sosem derült ki, ki volt a gyerekei apja. Barátom visszafelé kért egy sört és egy töményet is. Utóbbit kapásból lehúzta a pultnál.

Ő is iszik egyet a gyerekei apjára a Szigeten

6. Hörr, most jöttem a börtönből

Nagyjából 1999-ben történt. Még a helyszínre is emlékszem. Az E-klub pultjánál álltunk. Bőven benne voltunk az éjszakában barátaimmal, amikor mellénk vetődött két fazon. Ránézésre 30 körüliek voltak. Az egyikük annyira kemény tekintettel bámult maga elé, hogy Hannibal Lecter sírva kérte volna el a receptet, aztán azzal a recepttel meg is főzte volna vadasan. Rápillantottunk, mire a kevésbé zordnak kinéző tag közölte, hogy nincs itt semmi látnivaló, csak annyi van, hogy a tesója most jött ki a börtönből. A zord tekintetű testvér erre annyit mondott: „Hörr!”. Nem mondja meg, miért ült, de elég komoly az ügy. A testvér erre újra ránk nézett, és smirgliket megszégyenítő durvasággal közölte, hogy: „Hörr!”. Erős kalózfétisre kezdtünk gyanakodni, a tesó viszont tovább folytatta, a zord kinézetű börtöntöltelék pedig közben végignarrálta szegényes szókincsével a szappanoperákat pörgőből a sírba rúgó sztorit.

- Tudjátok, ha valaki annyit ül, mint ő, és ilyen kemény dolgot művelt (Hörr!), akkor teljesen természetes, hogy egy pultnál köt ki. Ma szabadult (Hörr!), próbálok neki egy jó estét csinálni. Elég kemény dolgokat élt át a börtönben (HÖRRRR!!), szüksége van arra, hogy kicsit lelazuljon. A gyerekkora is nagyon durva volt (HÖRR!), szeretné már letudni ezt az egész borzalmas időszakot. Nem akarjátok meghívni valamire? (HÖRR?) Már egy hete nem ivott semmit, amióta kint van.

- De hát az előbb azt mondtad, hogy ma szabadult.

Emberünk pár másodpercig meredten bámult maga elé, majd ennyi szaladt ki a száján:

- Akkor menjetek a picsába!

Majd fogta a másik srácot, akivel kitalálták, milyen hülye sztorival húzhatnának le embereket piára a Szigeten, és lágyan repkedő, finoman bekúrt pillangóként át is lebbentek a következő delikvensek mellé. Talán ők már kevésbé voltak jó barátságban a logika nevezetű játékkal.

7. A húgyálló telefon

Laci élete egyik legjobb Sziget-napját élte. Valahogy minden összejött, meg hát amúgy is, ha az embernek van odabent egy olyan haverja, aki a mellényzsebéből egy mágus ügyességével bármikor elő tud húzni akár több egyliteres sörösdobozt vagy egy jégbe hűtött félliteres Jägert, rosszul már különösebben nem érezheti magát a Szigeten. Maximum egy dolog hugyozhatja telibe a boldogságát. Maga a húgy. Laci hajnalban, miután kiitta a barátja kifogyhatatlannak tűnő mellényzsebét, majd bekebelezett minimum egy teljes pultot is megélhetési kisgömböcként, mondjuk úgy, picsarészegen elindult, hogy könnyítsen magán. Meg is találta a legközelebbi piszoárt, de mivel a hugyozás magányos és unalmas dolog, meg hát a zsebéből elég hangosan megszólította a Facebook, elővette a telefonját, és megnézte, mi újság a digitális tóparton, tópartokon.

De mielőtt bármivel is találkozhatott volna, picsarészegsége teljes tudatában egyszer csak elejtette a telefont, ami nagy precizitással bele is huppant a piszoár lyukába, és flottul el is nyelte azt. Laci nem esett kétségbe… illetve de. Nagyon. Meglátta ezt egy arra tartó holland csapat, oda is mentek önjelölt Pindúr Pandúrokként, hogy „csókolom, megmentenénk a világot, aztán majd lehet nekünk hálálkodni”, majd miután Laci elmesélte nekik a tényálladékot, azzal a lendülettel fogta magát az egyik holland, és könyékig belenyúlt a piszoár lyukába. Nem járt sikerrel, kivéve akkor, ha mindig is az volt az álma, hogy könyékig húgyos legyen a karja, mert ebben az esetben 100%-osan megvalósította legféltettebb vágyát. Mit lehet ilyenkor tenni? A szakemberek egyből tudták a megoldást: meg kell várni a hajnalt, akkor jön a szippantós kocsi, és majd jól kicuppantja a telefont a tömény húgyból. Így is történt. Laci teljesen kijózanodva, idegesen várta a szippantókat, akik a felkelő nap fényében kiszedték a telefonját. Majd felemelte a napfényben, megszólalt az Oroszlánkirály zenéje, és láss csodát, még mindig működött. Így jöttünk rá, hogy a Samsung Galaxy S7 Edge tökéletesen húgyálló.

Ő is magasról tojik a tisztaságra

8. Nem annyira vad fruttik

Sok-sok évvel ezelőtt az éjszaka közepén rámcsörgött barátom, hogy merre iszok, és hogy miért ott és miért nem velük, ami egyébként teljesen nyilvánvaló lenne. Átugrottam a helyszínre, ahol egyfajta zenész-meeting volt nagyon sok alkohollal, és azonnal elkezdtünk röhögni különféle sztorikon, közben elkezdtem dumálni egy csávóval, akiről nem tudtam semmit, de kifejezetten szórakoztató fazon volt. Eltelt 2 óra, és egyre többet kezdte el emlegetni a Vad Fruttikat, akiket egyébként épp akkoriban elég sokat hallgattam, majd mikor már századjára is koncerteket emlegetett velük, rá kellett kérdeznem, miért veszi a szájára őket, így megtörtént ez a beszélgetés, amire mondjuk úgy, hogy legalább annyira vagyok büszke, mint egy bukott mulatós slágerre lennék, ami a nevem alatt fut.

- Bocs, de te mit csinálsz a Vad Fruttikban?

- Hogyhogy mit? Én vagyok az énekese.

- A lófaszt vagy te az énekese!

-De, én vagyok az, a Likó Marci.

- Ne hülyéskedj már, elég sok Vad Fruttikat hallgatok, ennyire nem lehetek idióta.

- Most mit mondjak erre?

- Azt, hogy szopatsz.

- Nem szopatlak.

- De ez nem lehet.

- De, lehet.

- Na, komolyan, ne hülyéskedj már!

- Jó, sokat hallgatod a Fruttikat, de nézed is?

És akkor rájöttem, hogy igazából nem, nem nézem. Csak hallgatom. De ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy ez a fazon csak szívat. Aztán szépen hazamentem, másnap pedig az első dolgom volt, hogy megnézzek egy Vad Fruttik klipet. Mondjuk úgy, hogy akkor hirtelen kedvem támadt ütemesen verni a fejemet a falba, és gyorsan elhajtani messzire a sárga Zsigulival.

9. Kidobtak a Korda-Balázs-koncertről

Az év isten tudja, mi volt. De a helyszín örök. Táncdalfesztivál sátor. Akkori munkahelyemen állandó Sziget-program volt a Korda-Balázs-koncert, de nem ám póriasan a tömegben „mammammariázva”, hanem a backstage-ből nézve, kezet rázva a művész úrral és a művész hölggyel, kicsit eldiskurálva koncert előtt az élet dolgairól, majd hagyni őket, hogy felmenjenek a deszkákra, és elinduljon az, amit a legtöbb helyen csak úgy hívnak: varázslat. Sohasem tartottam a csapattal, de egyszer úgy alakult, hogy kifejezetten jó mókának találtam ezt a „készüljünk el, mint a házifeladat, aztán mehet sikítva a Reptér” című hacacárét, úgyhogy megjelentem az adott helyen és időben, a színpad mögötti rácsok előtt, ahol a többiekkel már első látásra konstatáltuk, hogy itt bizony buli lesz, akkor is, ha nem. Megcsináljuk, mert ez a kötelességünk.

Szóval beléptünk a csodák kapuján, ott álltunk a Táncdalfesztivál sátor backstage-ében, a kedvünk pedig nem is lehetett volna jobb. Kisvártatva megérkeztek a művészek egy gyönyörű Mercivel, majd kiszállt Korda György és Balázs Klári, akik egyébként embertelenül jó fejek voltak. Beszélgettünk, röhögtünk, Klárikával még egy közös képet is csináltunk, amiről akkor nem tűnt fel, de másnap igen, hogy a művésznőnek annyi kedve volt hozzá, mint medvebocsnak végignézni egy Tarr Béla maratont, és pont úgy néz ki a fotó, mintha Balázs Klárit leszólította volna egy részeg, akivel egy másik, sokkal kedvesebb ismerőse miatt közös képet kellett csinálnia. Egyébként abszolúte ez is történt.

Elindult a koncert, mi pedig a színpad mellől csodáltuk a fellépést, aztán persze ahogy kell, elindult a tánc. A vad, durva, mindent elsöprő tánc. Értsd: ugrálás jobbra-balra, néha előre és hátra is. Addig-addig ugráltunk, amíg ki nem ugráltunk a színpad mögötti füves részre, ahol egyébként Kordáék autója parkolt. Egyből szemet szúrtunk a helyi vérbiztonságinak, aki egy felajzott rottweiler kedvességével közölte, hogy „dekurvagyorsan” hagyjuk ezt abba. Mármint a táncot? – kérdeztük, és biccentett, hogy igen, abba lehet fejezni, de rohadtsürgősen. De hát a Lady Carneval nem egy sétagalopp, nem lehet csak úgy egyhelyben maradni, a Lady N pedig valóságos atombomba az álldogálás ellen, úgyhogy igen, újra beindult a tánc. Mire vérbiztonsági barátunk közölte, hogy akkor most kidob minket, mivel – és most tessék figyelni – megkarcoljuk a művész úr vadiúj Mercijét. Hogypardon?! – kérdeztük (bár lehet, hogy akkor már inkább csak egy „hogymiafaszvan” jött ki a szánkon), de vérbiztonsági vértekintettel vérkomolyan kidobott minket a backstage-ből. A főnököm viszont bent maradt. Pár perccel később vérbiztonsági konkrétan, szó szerint kidobta a kapun. Biztos ő is táncolt. Nem volt karnevál. Viszont még az unokáimnak is mesélni fogom, hogy nagypapa olyan kemény volt, hogy kidobták egy Korda-Balázs-koncert backstage-éből.

Őket például sosem dobnák ki egy Korda-Balázs-koncert backstage-éből

10. Találkozz a hőseiddel!

Újságíróként a Sziget valóságos aranybánya tud lenni, ha a fellépők is úgy akarják. Általában egyre kevésbé akarják úgy, így elég necces már szupersztárral interjút elcsípni, de nem teljesen lehetetlen a dolog. Három sztori jut eszembe ezzel kapcsolatban, próbálom mindhármat rövidre fogni. Az egyik nehezen megy majd. És most rád nézek, Jared Leto.

A.

Pár éve fellépett a Manic Street Preachers, az egyik kedvenc zenekarom, a magyar kiadójuk pedig pontosan tudta, mekkora rajongó vagyok, így elintézték, hogy interjúzhassak az énekesükkel, James Dean Bradfielddel. Ritkán izgultam úgy interjú előtt, mint ez esetben, de James elképesztően jó fej volt, egy pillanat alatt feloldódtam, és dumáltunk mindenről a politikától kezdve a béna mobiltelefonján át a szólólemezéig. Amiről kiderült, hogy elég furán viszonyul hozzá, nem volt túl jó élmény számára felvenni, de mikor közöltem, hogy szerintem elég fasza album lett, konkrétan elérzékenyült. Majd amikor előhúztam a zsebemből a bookletét is, és megkértem, hogy dedikálja, majdnem elmorzsolt egy könnycseppet. Amikor az egyik legfontosabb előadót képes vagy majdnem megríkatni, már nincs több dolgod. Az eset szépsége, hogy James Dean Bradfield második szólólemeze a napokban érkezik.

B.

És most más: Jared Leto. Amikor a 30 Seconds To Mars először lépett fel Magyarországon, kaptam 5 percet Jared Letóval, a faszival, aki újságírókat eszik reggelire, azokat pedig rágás nélkül nyeli le, akik hülye kérdéseket tesznek fel neki. Kiderült, hogy nem egyedül leszek a konténerben, egy másik magyar újságíró is velem lesz egy másik laptól, közösen 10 percig kérdezhetjük Jaredet. Egy kicsit korábban érkeztünk a helyszínre, hogy átbeszéljük a kérdéseket, ne legyenek egyezések, meg egyébként is, egy ilyen vad legyőzésére stratégiát kell felállítani, mert különben ő győz le minket. Mint kiderült, a másik fél oldaláról nem volt stratégia, ellenben olyan kérdések igen, amik közül már egyetlen is simán elég ahhoz, hogy emberünk szó nélkül kisétáljon a helyszínről. Leültünk, Jared a szokásos flegma lazaságával fogadott minket. Engedtem a kollégát beszélni inkább. Az első kérdésre Leto még kissé értetlenül nézett, a másodikat konkrétan nem értette, a harmadiknál viszont történt valami. Pontosan ez:

Újságíró: - Mintha nem forgatnál mostanában. Dolgozol valamin?

Jared: - Tudod, az internet azért van, hogy az ilyen jellegű kérdéseidre választ kapj.

És akkor előtört belőlem a röhögés. Jared rám nézett, és ezt mondta:

- Te jó gyerek vagy. Látom rajtad.

Szegény kolléga leforrázva ült, majd bevitte a kegyelemdöfést, megkérdezte, hogy van-e most barátnője. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy sóhajtozva azonnal átforduljunk az én etapomra. Jared az első kérdés után hátradőlt. Nem azt mondom, hogy minden idők kérdéseit tettem fel, de éreztettem vele, hogy ismerem a zenekarát és a munkásságát, és ez bőven elég volt a boldogsághoz. Gyorsan vége lett az 5 percnek. Felálltunk. Elindultam kifelé, de Jared utánam szólt.

- Ne haragudj, visszajönnél egy pillanatra?

Visszamentem. Jared felemelte az öklét egy fistbumpra, majd annyit mondott: „Köszönöm!”. És akkor rájöttem, hogy mennyire tele lehet a töke, szerencsétlennek folyamatosan olyan kérdésekre kell válaszolnia, amire nem akar, és már az is olyan számára, mint egy apróbb falat kenyér, ha csak a munkájáról faggatják, ami egyébként teljesen elvárható lenne. Nem szeretem a közös képeket, de rákérdeztem, hogy csinálhatunk-e egyet. „Peeeeersze, ülj ide!” – mondta, majd készült egy fotó, amin egy zavart rövidgatyás malac és egy modell látható. Nem kell mondanom, melyikünk melyik volt. Erre a kolléga is vérszemet kapott, és közös képet kért. Így lett neki is egy olyan képe, amin egy mosolygó újságíró, és egy gyilkos tekintetű énekes/színész/terminátor látható.

C.

Bár nem jutottam be, de sikerült elérnem, hogy életem egyik legfontosabb zenekara, a Blur dedikálja a lemezeimet a Szigeten. Vagy legalábbis akkor még úgy tűnt, el fogom érni. Kiadós barátnőm keze volt a dologban, átadtam neki a bookleteket, mondta, hogy ne aggódjak, valamikor sort kerítenek arra, hogy aláfirkantsák a füzeteket. Köztük volt életem egyik legdrágább CD-je is, a The Great Escape-et ugyanis megvettem Japánban egy vagyonért deluxe japán remastered kiadásban, gondoltam, hogy ha ezt még alá is írja a banda, széfbe rakom, és csak ünnepnapokon mutatom majd meg az unokáknak tisztes távolságból, távcsővel nézve, mert persze hozzáérni nem engedek majd senkit.

Késő este jött a rossz hír, hogy Alex James, a banda basszusgitárosa lett volna az első, aki dedikálja a bookleteket, aminek a tetején az extra deluxe Great Escape borítója virított, melyre rápillantott, és közölte, hogy ez bootleg, azaz valami mókolt otthoni cucc, úgyhogy felkúródott, és ezzel a lendülettel az egész zenekar visszautasította a dedikálást. Az összes lemezét. Így sikerült felcsesznem életem egyik legnagyobb hatású zenekarát azzal, hogy megvettem az egyik lemezük legdrágább japán kiadását, és megmutattam nekik. Bár imádom a Blurt, kedvem lett volna megcsapkodni Alex Jamest egy büdös lazaccal. Aztán este belekezdtek a Girls & Boysba, és már nem érdekelt semmi. De azóta is kicsit fáj, ha ránézek a lemezre a polcon. Bootleg. Anyád a bootleg!

Fotók: Rockstar Photographers

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.