Még alig fújta ki magát a köztársasági elnök az újévi köszöntő után, már itt is van az év legrosszabb filmje. Megelőlegezzük neki. Az Elrabolva 3 jön és ledózerolja a boldog 2015-be vetett minden bizodalmadat. Lehet ennél szarabb mozit csinálni, de rendesen fel kell hozzá tűrni az ingujjat. Bryan Mills (Liam Neeson) nem az a szerencsés fajta. Pont akkor nyírják ki az exfeleségét, amikor már majdnem sikerül neki visszacsempésznie a lompost a szoknyája alá, ráadásul a gyilkosságot is a nyakába varrják, úgyhogy nincs mese, itt kérem menekülni kell.

Minden tisztelettel, Luc Besson tarthatna egy komoly önvizsgálatot, mert bizony a neve már megint egy olyan forgatókönyvön díszeleg, ami az elejétől a végéig olyan kínos, mintha Fásy Ádámot osztanák be James Bond szerepére. A film tulajdonképpen egy fura párhuzamos világban játszódik, ahol mindenki úgy viselkedik, mint egy Barátok közt-be oltott Kisváros-epizód eltévedt szereplői. Ebben a kifordult valóságban egészen egyszerűen minden hiteltelen, a bakik pedig egymás sarkát taposva ugranak a gyanútlan néző arcába.

A főhős felnőtt lánya például azért hívja komoly apa-lánya beszélgetésre emberünket, hogy közölje vele, gyermeket vár, de az utolsó pillanatban meggondolja magát és azzal tereli le a kíváncsi szülőt, hogy egy kiskutyát akarnak magukhoz venni a párjával. Egy normális ember ilyenkor felhúzza a szemöldökét és megkérdezi a porontytól, hogy „Lányom, hülye van a fejedbe’?”, aztán kihúzza belőle, hogy mi a szitu valójában. De nem itt! Itt emberünk azonnal litániába kezd, hogy egy kutya mekkora felelősséggel jár, miközben a néző egyre mélyebbre süllyed a székében.

A hasonló marhaságok felsorolása pont lefedné a teljes filmidőt. A valóságban a főhőst például még csak őrizetbe sem vennék, hiszen akinek nem két agysejt kotyog az agyában, az látja, hogy nem ő a bűnös. Ehhez képest emberünk még azután sem hagyja abba a rendőrségi tulajdon akkurátus leamortizálását, miután konkrét videofelvételt talál arról, ahogy az exét ismeretlen férfiak egy furgonba tuszkolják. Ezt persze a nagyeszű nyomozó – a totálisan eltévedt Forest Whitaker – is látja, de még mindig nem áll neki a valódi gyilkosok felkutatásának. Mer’ ez a film nem arról szól.

Ellenben az már megfelelő horderővel rendelkezik, ha a gyanúsított lánya megiszik egy joghurtot egy éjjelnappaliban, amitől aztán elkapja a cifrafosás. Erre már tényleg autóba kell ülnie minden zsarunak a nyugati parton… Áh, ne is kérdezd! Azt se, hogy az übertapasztalt főnyomozó miért pörget az ujjai között egy sakkfigurát meg egy befőttes gumit. Luc Besson szerint azért, mert így mélysége lesz a karakternek. Szerintünk viszont ez egy újabb olcsó fogás, melyektől egyenesen roskadozik ez a gagyicunami.

A helyzet csak tovább romlik, amikor akcióra kerül a sor, mert ekkor a kameraman elkezd úgy viselkedni, mint egy breaktáncos, aki előadás közben kapott epilepsziás rohamot. Ha ez nem lenne elég, a nagy pörgést látva a vágóasztal mellett ücsörgő szakmunkás is felszívott egy kis gyorsítót, legalábbis a ránk támadó vizuális terrort csak ezzel tudjuk magyarázni. A színészek önmaguk árnyékait játsszák, Olivier Megaton rendező pedig úgy dirigál, mintha direkt felesküdött volna rá, hogy még jobban szétcseszi a tisztességes kohézió nélküli forgatókönyv okán egyébként is látványosan darabjaira hulló filmet.

Hamar eljutottam odáig, hogy azt kívántam, bár ne lett volna olyan ütős kis mozi az első rész, mert akkor talán most nem kellene átrágnom magam az elém pakolt gőzölgő lótúrón. Ráadásul Bryan Mills látszólag képtelen arra, hogy becsületben megdögöljön. Egyes jelenetekben az alkotók már arra sem veszik a fáradságot, hogy megmagyarázzák, hogyan menekült ki élve a sokadik totálkárra zúzott autóból, bár ha jobban belegondolok, miért is magyarázkodnának. Teljesen felesleges. Ezt a támadást a jó ízlés ellen nem lehet kimagyarázni. Az ég óvjon minket a folytatástól!