Rudyard Kipling A dzsungel könyve című regénye meglehetősen népszerű alapanyag, amit Walt Disney 1967-es rajzfilmjének köszönhetően még azok is ismernek, akik soha nem vesznek könyvet a kezükbe. A rajzfilmből 2016-ban a Disney színeiben Jon Favreau csinált egy tisztességes filmfeldolgozást, most pedig a Netflix szárnyai alatt Andy Serkis vágott bele a dologba.

Az új Majmok bolygója-trilógia miatt egy ideig sokan arról beszéltek, hogy végre oda kellene ítélni az Oscart egy olyan színésznek, aki nem teljes valójában, hanem CGI-maszk mögött van jelen a vásznon. Serkis, akinek eddigi karrierje jóformán erről szólt – ő volt Gollam, a Gyűrűk ura-trilógiából, Cézár a Majmok bolygója-filmekből, Snoke az új Star Wars-mozikból – beleszerethetett ebbe a gondolatba, aminek a Maugli (eredeti cím: Mowgli: Legend of the Jungle) a vegytiszta bizonyítéka.

Az egyébként kiváló színész jóformán szabad kezet kapott a Netflixtől, ő pedig csinált egy alibimozit, ami inkább kampányfilm akar lenni a CGI-színészet Oscarja mellett, mint tisztességes adaptáció. A film nyilvánvalóan nem a Disney-féle vonalat követi, inkább az írásos eredetihez nyúl vissza, de úgy, hogy a rajzfilmes feldolgozással családbaráttá fazonírozott verzióval szemben egy véresebb, komorabb hangnemet üt meg.

Serkis mindent elkövetett, hogy komolyan vegyék a filmjét. Olyan világsztárokat sikerült megszereznie a projekthez, mint Benedict Cumberbatch (Sir Kán), Christian Bale (Bagira), Cate Blanchett (Ká), Peter Mullan (Akela), sőt, még ő is beugrott Balu szerepére. Egytől-egyig remek színészek, és igazából nem is az ő hibájuk, hogy a Maugli az alakítások tekintetében egy igazi torzszülött lett. A rendező ugyanis úgy döntött, hogy az állatoknak emberarcot kölcsönöz. Ezt persze nem szó szerint kell érteni, hiszen nem arról van szó, hogy Sir Kán Cumberbatch fejével a nyakán vicsorog, inkább arról, hogy a karakterek emberi szemekkel és vonásokkal lettek megalkotva, a játékukban pedig több az emberi grimasz, mint az állati. Ez pedig valami egészen kellemetlen filmélményt eredményez. Teljesen mindegy, mennyire profik a színészek a CGI-maszk alatt, a végeredmény inkább hasonlít egy csapatnyi földönkívülire, mint a népszerű regény jól ismert alakjaira.

Sajnos a címszereplő sem képes szépíteni, a Disney-féle verzió szerethető főhősével szemben ugyanis ez a Maugli kifejezetten irritálóra sikerült. Nem igazán vagyok biztos benne, hogy ez az elhibázott színészvezetésnek vagy a színész képességeinek köszönhető, de a karakter borzasztóan túljátszott.

Az sem segít, hogy Jon Favreau mozijához képest Serkis nem képes semmi újat vagy érdekeset elmondani. A sztori a sok akciójelenet ellenére is vontatott, ráadásul egy lényeges különbséget leszámítva ismerjük a fordulatait, így a Maugli nem túl szórakoztató, de azt is mondhatnám, hogy igazából dögunalmas. Ahogy fogy a néző türelme, garantáltan bele-belepörget majd az idősávba. Szerencse, hogy ezt megteheti, nekem ugyanis végig kellett néznem – hiszen fél szemmel bevizsgált filmről nem illik kritikát írni – és ki merem jelenteni, hogy a film már húsz perc után frusztráló élmény.

Kész pocséklás volt egy ilyen tehetséges színészgárdát beterelni ebbe a CGI-vágóhídba, amit ráadásul még a fantáziátlan forgatókönyv is lenyom a víz alá. A Maugli fő koncepciója az lehetett, hogy a Disney verziójával szemben legyen jó sötét és dühös, közben pedig mutassa meg, hogy számítógépes grafikával előállított karakterek is lehetnek teljes értékű szereplők.

A helyzet az, hogy ha Serkis ezt akarja bebizonyítani, még mindig jobb, ha inkább a Majmok bolygója Cézárjára, vagy Gollamra mutogat, ez a mozi ugyanis teljesen félrement.

5
  • A tisztességes mennyiségű akció ellenére is vontatott
  • Tökéletesen elhibázott karakterdizájn
  • Fantáziátlan forgatőkönyv
  • Irritáló főhős

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon