Így ne csinálj horrorfilmet a #metoo apropóján

Egy második remake-nek nyilván kell (kéne) valami újat mutatni. Sophia Takal meg is próbálta, de a Fekete karácsony még csak nem is eléggé véres: a dögunalmas ostobaságon kívül sok minden nem fröccsen a nézőre. Kritika.

Az 1974-es eredeti zsánertörténeti slasher: bár minden úgy történik benne, ahogy ezer másik hasonló filmben – egy pszichopata telefonálgat (ezek a hívások a leghatásosabbak benne egyébként), aztán a lánykollégisták hullani kezdenek – az egész eléggé működik. A 2006-os, első feldolgozás meg annyira felesleges volt, hogy nincs ember, aki emlékezne rá.

Nos, hogy mi lesz a sorsa a Blumhouse produkciójának, persze most még nem tudni, bár én inkább azt szeretném, hogy felejtsük el gyorsan. Leginkább azért, mert még buta se tud annyira lenni, hogy igazán szórakoztatassa azt, aki betéved rá két vásárlás között. Egy valami érződik rajta: a kínlódás, hogy a cég készítsen egy olyan horrort, amelyben tényleg a nők a hősök, a férfiak meg a vadállatok – előbbiek ébredjenek rá „gyorsan” saját hatékonyságukra, utóbbiak meg, amikor épp nem csuklyába bújva gyilkolnának, olyan ötpercenként mondják bele a kamerába, hogy mennyire lenézik a nőket, meg egyébként is. (Szegény Cary Elwes igazán próbálkozik valami B-filmes kikacsintással, de ahhoz azért nagyobb színész kellene, hogy ebből a szemforgatásból bármi élvezhetőt ki lehessen hozni.)

Kollégium helyett most egy lányszövetség házában vagyunk a kampuszon, szépen havas minden, közeleg a téli szünet – az alapítójának hímsovinizmusáról híres egyetemen meg pont most dönt úgy a titkos szekta, hogy elkezdi irtani a lányokat. Akik egyszerűen nem tudják befogni a szájukat, amikor sérelem éri őket.

Hát, majd a gonosz férfiak jól befogják, pontosabban nagy késekkel lemészárolják őket – s itt kéne jönnie annak a résznek, amikor legalább azt bebizonyítja a film, hogy ha másra nem is, de arra jó, hogy brutális vérengzéseket mutogasson. Ám azt sem mutogat, hanem legtöbbször szégyenlősen elfordul, esetleg a vágóollót hívja segítségül. Viszont, így hiába próbálnak az operatőr, Mark Schwartzbard képei valamiféle egyediséget csempészni ebbe a siralmasan fantáziátlan (bocs: kiherélt) akármibe, az sem segít rajta sokat, hogy Imogen Poots úgy játszik időnként, mintha tényleg hinne benne, hogy megmentheti a menthetetlent.

Ja, csak nem ebben a filmben. Mert ezt nem lehet megmenteni, hisz a Fekete karácsony semmire sem jó: aktualitását, azaz „üzenetét” nem is csak erőlteti, hanem zavarba ejtő, szánalmas agresszivitással üvölti a néző képébe. Csak közben épp azt felejti el, hogy ez így, ebben a formában, ha nem is kontraproduktív, de miminum idegesítő: a horrorban (is) sok minden megengedett, csak az nem, hogy se félelmetes, se nyugtalanító, se explicit, se érdekes se legyen.

Pofázni bárki tud, filmet csinálni kicsit kevesebben.

3
  • Ez a film nem feminista, hanem egyszerűen pocsék
  • Nincs benne egyetlen igazán hatásos jelenet sem
  • Pedig üthetne nagyot

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon