Meryl Streep új filmje a fantasztikus Stephen Frearstől minden idők legrosszabb, de legambiciózusabb énekesnőjéről tulajdonképpen úgy aranyos, hogy unalmas, és rettenetes a mondanivalója.

Az 1940-es években a valóságban is tevékenykedett a művészetkedvelő Florence Foster Jenkins, aki férjével klubot üzemeltetett a kultúrakedvelő nézők szórakoztatására, csak egy baj volt, hogy Florence szopránként is fellépegetett, miközben hangja annyi volt, mint egy viccesre vett X-Faktor meghallgatásra érkező tévedésnek. A kornyikálás királynője azonban mégis népszerű volt, és ezt a furcsa kettősséget igyekezett bemutatni Frears, de mintha félt volna mélyre merülni ebben az egyébként meglepően mocskos témában, így elköveti a legnagyobb hülyeséget: felszínes marad, miközben érezni, hogy ebben a sztoriban sokkal több lett volna.

A Florence Foster Jenkins ugyanis azt az alapproblémát veti fel, hogy mit lehet és mit érdemes megtenni egy emberrel, ha az álmai nem feltétlenül kompatibilisek a valósággal, magyarul hogy egy szerethető embert, aki sokat tesz másokért, letörjünk-e, ha valami olyat szeretne elérni, amihez totálisan tehetségtelen.

Meryl Streep szokásos színvonalon hozza a címszereplőt, a férjét alakító Hugh Grant is a maximumot hozza ki magából, a Big Bang Theory Wolowitza, Simon Helberg pedig végre valami teljesen más furcsát alakíthat a folyamatosan zavarban lévő zongorista szerepében, tehát a színészekkel abszolút semmi probléma nincs. Az ő hármasuk viszi el a hátán a filmet, és van is mit a hátukon cipelni, ugyanis a forgatókönyv nem igazán tudta eldönteni, hogy mennyire mélyen akar belenyúlni ebbe az egyébként baromira súlyos erkölcsi problémába.

Hagyja, hogy sokszor röhögjünk Florence-en, aki a korai Betty Love lehetett, csak akkor még nem volt senki, aki énekeljen helyette (de Betty Love legalább megtanult énekelni később), de nem igazán éri el azt, hogy megszeressük sem őt, sem a többi szereplőt, és ez marha nagy baj. Florence-ről annyit tudunk, hogy ahol tud, segít, mindenkivel kedves, és nagyon gazdag, ez a három dolog pedig bőven elég ahhoz, hogy mindenki a képébe hazudjon egy szempillantás alatt a jó ügy érdekében.

Mert mi a jó ügy? Florence-t a saját álomvilágában tartani bármi áron. Ha ehhez újságcikkeket kell eltüntetni, vagy embereket lefizetni, az sem baj. Ehhez a titkolózáshoz mindenki asszisztál egy-két kivétellel, mindenki cinkossá válik, és mindenkinek nagyot kell nyelnie, amikor a főhős kitalálja, hogy a Carnegie Hallban akar nyekeregni, és mivel pénze is van, a Carnegie Hallban is fog nyekeregni, amihez mindenkinek jó képet kell vágnia.

És itt kellett volna mélyebbre merülni. Mindenki csak forgatja a szemét, de igazi ellenállás nélkül menetel Florence mellett, nincsenek jelennek meg igazán erős konfliktusok, pedig ott sejlenek a háttérben, és már sokadszorra az sem lesz vicces, hogy Meryl Streep alig talál el egy hangot. Oké, persze Stephen Frears egy feelgood mozit szeretett volna alkotni, de nem annyira szerethető karakterek nélkül ez viszonylag nehéz ügy, annak ellenére is, hogy minden színész előtt meg kell, hogy emeljük a kalapunkat. Mindennek ellenére adni kell egy esélyt Florence Foster Jenkinsnek, mert Meryl Streepet látni mindig jó, és Hugh Grant is erején felül teljesít, Simon Helbergről már nem is beszélve. De Stephen Frears (Pop, csajok, satöbbi, Philomena, A királynő) ennél jóval többre képes.

A player szerint

  • Meryl Streep szokás szerint fantasztikus
  • Hugh Grant és Simon Helberg is erejükön felül teljesítenek
  • Végig sekélyes marad, így a szereplőket sem lehet igazán megkedvelni
Player-méter
6
Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés