Adott egy szélhámos (Smith), aki kerüli a nagyívű balhékat és inkább a lassú, de biztos haladásban hisz. Egy nap találkozik egy szemrevaló hölgyeménnyel (Margot Robbie), aki éppen csak tanulja a szakmát és akit maga mellé vesz gyakornoknak egy New Orleans-i balhésorozat idejére. Minden menne is szépen a maga útján, ha hősünk nem kezdené el keverni a melót a szabadidővel. Az újonccal természetesen egy ágyban kötnek ki, hogy aztán néhány év elteltével a szerelmük durván összebogozza egy folyamatban lévő nagy dobás szálait.

A kezdés épp olyan stílusos, mint amit elvárnál egy könnyed átverős mozitól. Kellemes zene, szép emberek, habkönnyű szövegelés és nagystílű szélhámoskodás. A túlbonyolított sémák kedvelőit talán kicsit lelombozza, hogy ezúttal nem hagyományos értelemben vett fehérgalléros bűnözőkről, inkább profi zsebtolvajokról van szó, de ezt a tényt az első fél órában még simán meg lehet emészteni. A betanítás folyamata és a jól szervezett bűnbanda bemutatása nem csak vicces, de érdekes is, bár az ipari zsebtolvajlás kulisszatitkaival csak bajosan lehetne 100 percig fenntartani a nézők figyelmét. Muszáj tehát emelni a tétet. Kellenek a nagy balhék, az egyre veszélyesebb áldozatok és igen, a főszereplők közötti viszonyt is meg kell fűszerezni egy kis macska-egér színjátékkal. A gond az, hogy az ígéretes felvezetés után épp ezen a ponton kezd el kisiklani a mozi.

Az első nagy balhé ugyanis nem csak hihetetlen, de tele van logikai bakugrásokkal, ráadásul tipikusan egy olyan mutatványról van szó, mely csak a végén kap teljes – és sajnos több helyen is sántító – magyarázatot. Ebben a jelenetben a csattanó totálisan az addig látottak kontextusán kívülről érkezik, így a néző nem kapja meg a mozaikdarabkák helyreillesztése miatti „aha!”-élményt. Kezdeti botlásnak még elmenne, de sajnos innentől kezdve valahogy semmi nem tud a helyére kerülni.

A legjobban akkor éreztem átverve magam, amikor kiderült, hogy ez nem is egy okosan építkező rafkós heist movie, hanem egy love story, melyben valamiért nagyon nem működik a kémia. Will Smith és Margot Robbie legfeljebb papíron tökéletes pár, a vásznon már egyáltalán nem szikrázik köztük a levegő, amiért leginkább Smith felületes játéka okolható. Az ő személyén egyébként is nagyon sok múlt, mert ebben a szerepben egészen egyszerűen képtelen hiteles maradni. Hogyan is lehetne autentikus nagystílű szélhámos egy jóképű, kigyúrt playboy? Amikor például Smith azzal akarja megetetni áldozatait, hogy a főnökével elégedetlen, iszákos mérnöknek adja ki magát, aki hajlandó lenne akár üzleti titkokkal is seftelni, az egészen egyszerűen nevetséges. Pontosabban az a nevetséges, hogy a forgatókönyv szerint tapasztalt csapatfőnökök és nagymenő üzletemberek dőlnek be ennek az átlátszó trükknek. A felemás szélhámos-vonalat a defektes szerelmi szál sem képes egyenesbe vágni.

A végső nagyjelenetben aztán – ugyanúgy, mint a korábban említett balhénál – a főhős egy ültő helyében megmagyaráz mindent, legalábbis az alkotók nagyon szeretnék, ha így lenne. A csattanó ugyanis hatalmas lufi, ismét tele bakikkal és csúnyán kilógó lólábbal, de mire eljutottam idáig már csak egy vállrándításhoz volt erőm. Sok hűhó semmiért. Szó szerint.