Nagyon ritka az olyan év, amikor egy kultzenekar kétszer is eljön hozzánk fellépni, sőt, majdhogynem példa nélküli, kivéve ha azt a kultzenekart Depeche Mode-nak hívják. Erre tessék. Van még egy ilyen zenekar, és arról álmodni sem mertem volna, hogy ez a zenekar pont a Gorillaz lesz, hogy Damon Albarn újra beveszi Budapestet, és őszintén azt tudja mondani, hogy kedveli a várost. Már elég jól ismeri. Negyedszer van itt. Ha mindenképpen fogadnunk kellett volna arra, hogy a Gorillaz játszik-e majd nálunk valaha, akkor isten bizony a nemre toltuk volna a zsetont, aztán most félig boldogan, félig sírva néznénk, ahogy elveszik tőlünk. A Gorillaz nem csak hogy kétszer lépett fel nálunk egy év alatt, de így másodjára visszatérve a Papp László Sportaréna történetének egyik legjobb koncertjét nyomták le.

Damon Albarnék júniusban albumot bemutatni jöttek, és komolyan vették a dolgukat, nem is nagyon játszottak mást a Várkert bazárban a kiválasztott közönségnek a Humanz dalain kívül, de hát aki oda ment, tudta mit kap, nem árultak zsákbamacskát. Mint ahogy most sem. Ez már nem egy lemezlejátszó koncert, hanem egy teljes show volt, ahol azoknak is adni kell valamit, akik a Humanztől nem voltak elájulva.

Sejtettük, hogy több lesz, és jobb lesz ez, mint a legutóbbi buli volt, de azért arra nem számítottunk, hogy a Gorillaz ennyire csúcsformában jön. Gyakorlatilag úgy pakoltak össze egy tökéletes setlistet, hogy nagy slágerek is szép számmal maradtak ki belőle, sehol egy DARE, egy Dirty Harry, egy Kids With Guns, mégsem különösebben panaszkodunk, mert amit bevállaltak, azt mesteri szinten tolták az arcunkba olyan hangzással, amitől nagyjából az Aréna teljes nézőszámának álla a földön koppant.

Kicsit amúgy olyan érzésem van, mintha Albarnék hanyagul a képünkbe vágták volna, hogy „látjátok faszikáim, van nekünk bőven elég slágerdalunk, amiből nem csináltunk klipet, és amiket imádtok ti is, úgyhogy táncoljatok, mintha nem lenne holnap”. És ez nagyon működött. Mondjuk a koncertet nyitó, remek M1 A1-nél még kissé lehetett aggódni azért, hogy Damon nincs a legjobb formában, kissé fáradtan, flegmán (opcionálisan meglehetősen készen) álldogált, míg a zenekar többi tagja egy perc alatt kitette a lelkét a színpadra, aztán az azt követő Last Living Souls alatt mintha átkattintotta volna a kapcsolót, és jöttek a mosolyok folyamatosan a közönségre, a zenészekre, a dal végén pedig hátra fordult, mosolyogva bólogatott Jeff Wootton gitárosra, majd megjegyezte neki, hogy nagyon fasza a buli.

És ha valamit, hát ezt nagyon jó látni. Baromi jó, hogy a Gorillaz nem egy üzleti zenekar, hanem egy sokszereplős, tökéletesen működő, egészséges szervezet, egy élő test, amiben hatalmas, boldognak tűnő szív dobog, és ezt meg tudják mutatni egy stadionkoncerten úgy, hogy közben folyamatosan meglepetéseket okozzanak azzal, hogy annyira emberiek tudnak lenni, amennyire emberi ez a csapat sosem volt. Elrontják a Clint Eastwood HD-sávjáról érkező rapbetét indítását? Nem baj. Leállnak, röhögnek velünk együtt, bocsánatot kérnek, izgulnak, hogy másodszorra menni fog-e. A színpadon landol egy lóálarc? Sebaj, Albarn felveszi, hogy abban próbálja meg elénekelni a Feel Good Inc.-t. Nem megy? Nem baj, röhögve, fulladozva leveszi, aztán mehet tovább a buli.

Lejön a közönségbe énekelni, de mikor másodszor is megpróbálja, gerjedni kezd a mikrofonja, és inkább visszamegy duzzogva, bosszankodva, mert ő tényleg oda akart menni az emberekhez. Közben a zenekar végig kvázi az életéért játszik, többször olyan löketet adva a daloknak, hogy jobban szólnak, mint lemezen, és isten bizony nagyon kellene a turné után egy jól felvett live album, mert bizony sokszor még a Humanz prüntyiorgiája is sokkal jobban működik élőben, élő hangszerekkel megtámogatva.

Kifejezetten durva lett koncerten például a Sex Murder Party, amihez beszállt Zebra Kats és Jamie Principle, Peven Everett is elképesztő énekteljesítményt mutatott a Styloban és a Strobelite-ban, de az estét mégis a De La Soul lopta el, akik a Superfast Jellyfish és a Feel Good Inc. alatt kocogtak ki a színpadra, utóbbi alatt pedig olyan bulit csináltak, hogy jó, hogy egyben maradt az Aréna. Mindössze hat számot toltak le a Humanzről, a többi az első három album dalaiból jött össze, de meglepetésként a visszataps után előkapták a Hong Kongot is a D-Sidesról, amit 2010 óta először nálunk játszottak el.

Magyarul aki lemaradt, az kimaradt, de nagyon, a Gorillaz ugyanis nem csak az év egyik legjobb koncertjét adta nálunk, hanem megmutatta, hogyan kellene ezt csinálni azon a szinten, ahol ők vannak, és ezt két nappal a U2 kicsit gépies, de szerethető londoni minikoncertje után átélni elmondhatatlanul felszabadító volt. Damon Albarn talán pont ezért is a legnagyobb hősünk, nagyon ért a közönségéhez, de hát hősünk volt ő már pont ezért a 2013-as szigetes bulijukon, és a 2014-es turnézáró tokiói koncertjükön is, ahol volt szerencsém ott lenni. És most is. Elhiszem neki, hogy szereti az életét, és ettől én is még jobban kezdem el szeretni az enyémet. Ha egyszer visszajön még a Blurrel is, akkor lesz a boldogságunk teljes. Így csak 99,99%-os.