Az 1978-as Halloween után egyik rész sem tudta hozni azt, amit annyira szerettünk Michael Myers ámokfutásában. Jöhettek folytatások, rebootok, valami mindegyikből hiányzott. Lehetett sejteni, hogy most igazán közel kerülhetünk a megoldáshoz, hiszen David Gordon Green rengetegszer bebizonyította, milyen jó rendező (pl. Joe, Ananász expressz, Bostoni erő), és Jamie Lee Curtis is beugrott Laurie szerepére, ráadásul nem csak egy pár pillanatra megvillantva magát, úgyhogy ugyan mi sülhetett volna el rosszul?

Igazából majdhogynem semmi. A történet napjainkban játszódik, amikor is két oknyomozó újságíró Michael Myers ügyéről akar podcastet csinálni, meg is keresnek ezért mindenkit, magát Michaelt is, aki egy megvadult Néma Bob lelkületével álldogál a börtönben, és senkinek sem hajlandó egy szót sem szólni. Michaelt még azzal sem tudják rávenni a beszédre, hogy előveszik neki rég nem látott maszkját, ő már csak ilyen csendes fajta, inkább azt szereti, ha mások sikítanak. Myerst épp áthelyezni készülnek, és lehet sejteni, mi lesz a busz sorsa. Igen. Az. Laurie eközben elképesztően durva biztonsági óvintézkedések között éldegél némileg durván megkattanva, de hát az vesse rá az első követ, aki nem kattanna meg mindattól, amit át kellett élnie. Lányát és unokáját mindig a legrosszabbra készíti fel, akik hallani sem akarnak a nagyi vad ötleteiről. Aztán egyszer csak betoppan Michael, és jön a futás meg a sikítás.

Nincs túlspilázva a sztori, de pont elég ahhoz, hogy felfessen egy horrort, az már viszont egy kicsit bajos, hogy akad benne néhány logikátlanság, amelyet nem is igazán kíván megmagyarázni. De egy ilyen filmnek még ezt is el lehet nézni, csak legyen benne vér, feszültség, meg még több vér. Csak hát ebben a Halloweenben nincs is annyi keménység, mint amit ígértek. Néha nagyon meglepően nyers, aztán valamiért már nem annyira, mintha Michael sem tudná eldönteni, hogy mit akar, durván odalépni, és gyilkolni, vagy kicsit játszani az ellenfelével. És az az igazság, hogy még ezt is el lehet nézni neki. El lehet nézni, mert a régi horrorok is pont ilyenek voltak.

A 2018-as Halloween végre egy jó folytatás, elképesztően old school horror, annyira, hogy még egy egészen picit sem hajlandó modernre venni a figurát, maximum csak a karakterei terén. Akikre egyébként szinte egytől egyig magasról tesz. És ez a film legnagyobb problémája. Itt van egy rakás karakter egy halomban, akikkel nem igazán foglalkozik. Csak úgy vannak. Húsok, vérek, csontok. Megtudunk róluk ezt-azt, de egyikükért sem igazán tudunk aggódni, kivéve Laurie-ért és családjáért, értük is azért, mert ők Laurie családja, nem azért, mert annyira hozzánőne bármelyikük is a szívünkhöz.

Pont azok fognak meghalni, akikről sejted, hogy meg fognak, plusz még néhányan, akik csak úgy ott vannak a környéken. És mégis, valahogy olyan kellemesen, szívet melengetően jó ez az egész. Jó, mert isten tudja, mikor láttál már ennyire régi vágású horrort. Lehet, hogy lehetne durvább, meglepőbb és kidolgozottabb, de a fenébe is, olyan feszült tud lenni, hogy még levegőt venni is fáj, és David Gordon Green pont olyan fajta feszültséget tud teremteni, ami nagyon hiányzik már ebből a műfajból manapság.

Jamie Lee Curtis baromi jó a megöregedett Laurie szerepében, ez egyértelműen az ő mozija, mindenki más csak asszisztál a játékához, talán egyedül még az unokáját alakító Andi Matichak kap lehetőséget arra, hogy kiérdemeljen valamiféle újkori sikolykirálynő szerepet, de nem, senki sem veheti el Jamie Lee Curtis koronáját. Ő teszi igazán élvezetessé ezt a közel kétórás vérengzést, ami közel sem annyira durva, mint amilyennek mondták, de azért néha elég kíméletlen, és az elejétől a végéig olyan hangulata van, hogy feláll az ember hátán a szőr. A régi zenék hallatán pedig pláne. Kár, hogy nem igazán emlékezetes, de sebaj. Ha minden folytatás ilyen lenne, akkor egy sokkal szebb világban élnénk.