Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A térlátás akkora hatalmas biznisszé vált az utóbbi években, mintha ezen képességünket csak a moziban vagy a tévé előtt tespedve tudnánk csak gyakorolni. Itt az ideje, hogy végre feltegyük azt a régóta a levegőben lógó kérdést, hogy mi a rossebet keres a „3D” a csajod szemránckrémének tubusán. Ha egyszerűen nem érted, hogy mi ez a súlyosan elharapódzó 3D-mánia, akkor jó helyen jársz. Ha érted, akkor is van számodra néhány információnk, mely garantáltan megüti az ingerküszöbödet.

Biológia-, fizika- és technika szakkör

Egyszerű kísérlet: Csukd be az egyik szemed, majd úgy emelj magad elé két ceruzát, hogy az egyik takarja a másikat! Most csukd be az eddig nyitott szemed és nyisd ki a másikat! A villámkísérlet két fontos megállapítást eredményez. Ad1: Látni fogod az eddig kitakart íróeszközt. Ad2: A kollégáid elnéző mosollyal fogják nyugtázni, hogy a meló helyett megint hülyeségekkel foglalkozol. Komolyra fordítva a szót; ennél egyszerűbben és gyakorlatiasabban nem világíthattunk volna rá, hogy az egyik szemed gyakorlatilag mást lát, mint a másik, és a két eltérő képet az agyad utólag variálja egy képzetté. Nem csak azért van tehát két szemünk, hogy az arcunk szimmetrikus legyen, hanem ennek evolúciós okai is vannak. Ha létezett volna egyszemű távoli ősünk, ő kicsit nehézkesen tudta volna csak megállapítani, hogy a kardfogú tigris előle vagy feléje fut, így a természet gyorsan besorolta volna a „kaja” fedőnevű gyors kihalásra ítélt fajok közé.

Az összes 3D-s technika tulajdonképpen ezt a biológiai sajátosságot használja ki, hogy a térlátás érzetét keltse még akkor is, amikor egy sima felületre – a mozivászonra vagy a tévé képernyőjére – bámulunk. Hogyan csinálják? Olyan egyszerű a dolog, hogy miután elmondtuk, a homlokod fogod csapkodni, hogy miért nem Te találtad ki. Tulajdonképpen annyit kell csak megoldani, hogy a két szemünknek szánt két eltérő kép egy felületen látszódjon, de a bal szemünk csak azt lássa, amelyiket neki szánták, a jobb pedig a másikat. Ezt meg lehet oldani szemüveggel vagy szemüveg nélkül is, azonban a szemüveg nélküli technikák még annyira kiforratlanok, hogy az ilyen képmegjelenítő eszközökre bámulva az embernek az az érzése támad, mintha a nyári melegben egymás után levert három feles után a szemei keresztbe álltak volna. Jelenleg a szemüveges megoldás a legelterjedtebb és ezzel lehet a lehető legjobb eredményt elérni. Hogy éppen milyen okuláré kerüljön a nézők orrára, arra is számtalan jobb-rosszabb megoldás létezik. 3D tévéknél például az az elterjedt megoldás, hogy a képernyőn felfoghatatlan gyorsaságban váltakozik a jobb és a bal szemnek szánt kép, az elektronikus szemüveg pedig ennek megfelelően szintén turbóüzemben hol az egyik, hol a másik szemünket takarja el a lencse elsötétítésével. Ez azért kedvelt technika, mert akár fekve, vagy a fejedre állva is nézheted a tévét, akkor is működni fog, nem úgy, mint a moziban kapott polárszűrős szemüveg.

A legtöbb moziban a következő a helyzet: A 3D-s filmnek két kópiája van, melyek közül az egyiket a jobb, a másikat a bal szemed számára készítettek. A vászonra két vetítőgép vetíti a filmet, az egyik egy apoláris, a másik pedig egy poláris szűrőn keresztül, így (a könnyebb érthetőség jegyében baromi ronda konyhanyelven szólva) két eltérő típusú fénycsóva verődik a gyöngyvászonról a néző arcába, akinek egy olyan szemüveg van a fején, melynek mindkét lencséje csak az egyik típusú fényt ereszti át. Voilá! Így látja az egyik szemed csak az egyik képet, a másik a másikat, az agyad pedig máris összepakolt egy olyan érzetet, mintha a látottaknak mélysége lenne.

Retrospektív

Beavatunk a kendőzetlen igazságba: A 3D-mozizás egyáltalán nem újkeletű téma. Első alkalommal 1890-ben (nem elírás!) egy brit tudós, William Friese-Greene csinált 3D-s mozit. Emberünk egymás mellé vetítette a vászonra a bal és a jobb szemnek szánt filmet, amit a néző egy olyan dobozba nézve tekinthetett meg, mely középen kettéválasztva a vásznat mindkét szemnek csak a megfelelő oldalt engedte látni. Persze ez a technika nagyon macerás volt és mivel a látogatók nagy része tartós görccsel a nyakában hagyta el a termet, nem is lett sikeres. 1915-ben két úttörő filmes már a színszűrős technikával tartott tesztvetítéseket, amikor a nézőnek piros-zöld szemüveget biggyesztettek az orrára, a film pedig szintén piros-zöld színben pompázott, így az egyik szem csak a pirosat, a másik csak a zöldet volt képes észlelni. (Szóltunk, hogy pofonegyszerű a szisztéma.) Innentől kezdve hirtelen mindenkit érdekelni kezdett a dolog és 1922-ben végre megszületett az első teljes értékű 3D-s film, a Szerelem ereje (The Power of Love) című opusz, melyet Los Angelesben mutattak be.

Aki azt hiszi, hogy a 3D csak napjainkra vált igazi mániává, annak igazi meglepetéssel tudunk szolgálni. Ha fel akarnánk sorolni azokat a filmeket, melyeket ebben a formátumban mutattak be az 1920-as évek közepétől kezdődően, akkor az így összeállított listát egész nap böngészhetnéd. A húszas évektől egészen az ötvenes évek elejéig még csak a színszűrős technika működött, aztán a fénypolarizálás felfedezésével valóságos forradalom ment végbe. Nem vicc: az 1952-től kezdődő korszakot szokás a 3D-s filmek aranykorának is nevezni. Ez az az időszak, amikor nem csupán kasszasikereket, de alacsony költségvetésű horrorokat és reklámokat is vetítettek 3D-ben, immár színes, sztereoszkopikus formátumban. A mániának aztán olyan technikai malőrök vetettek véget, melyekkel tulajdonképpen még ma is küszködik a mozik nagy része, főleg kis hazánkban. A többszörös szűrőzés miatt a kép sötét volt, gondok akadtak a két kópia egyszerre történő vetítésével, a mozik elkezdték sokallni a plusz költségeket, a nézők pedig egész egyszerűen ráuntak az egészre.

Két évtizednyi stagnálás után, amikor a filmszakma egy része folyamatosan azon erőlködött, hogy új életet leheljen a 3D-bizniszbe, egy másik pedig azon, hogy térhatású pornókkal és ócska horrorokkal komolytalanítsa el azt, 1985-ben az IMAX végre bekapcsolta a defibrillátort. Az újabb dömping persze Kelet-Európát szépen elkerülte, de Amerikában sorra épültek a 3D-re alkalmas filmszínházak és az önálló formátummal robbantó óriáscég ismét mániát csinált a térlátásból. A biznisz csak a kétezres évek elején mászott le az IMAX vásznairól, amikor a mezei filmszínházak is rájöttek, hogy a szükséges beruházások nem is olyan horribilisek a hatalmas kereslethez képest. Tulajdonképpen a speciális projektoron, a szemüvegeken, illetve egy olyan vásznon kívül, ami a rávetített fény nagyobb százalékát veri vissza a sima matt-fehér vászonnál, nem is volt szükség nagyobb beszerzésekre. Itthon Robert Zemeckis Beowulf című animációs filmje volt az első hangosabb 3D-s megjelenés 2007-ben, majd James Cameron Avatar című megasikeres blockbusterének bemutatása vonult be piros betűs, aranykeretes ünnepnapként a mániából elég szépen kaszáló mogulok naptárába. 3D-s mobiltelefon, 3D-s tévék, 3D-s játékok, 3D-s arckrémek… Innen tudjátok a sztorit.

Virítsd a lóvét!

Mekkora üzlet a 3D? Segítünk kiszámolni. Jó gazdaként kezdjük először a kiadásokkal. Ha technikai oldalról nézzük, akkor egy 3D-s film leforgatásához tulajdonképpen az is elég, ha két hagyományos kamerát szigetelőszalaggal összeműtenek. A lényeg csupán annyi, hogy a leforgatott anyagról két kópia álljon rendelkezésre, melyeket kettő, nagyjából szemtávolságban (kb.6 centiméter, ezt hívják sztereó alapvonalnak) lévő objektívvel rögzítettek. Persze senki nem fog ragasztószalaggal ökörködni, hiszen ezeket a kamerákat – legyenek akár hagyományos analóg vagy digitális kamerák – egy betonbiztos panelen rögzítik egymás mellé, de létezik már olyan speciális képrögzítő is, melyet gyárilag két objektívvel szereltek fel. Az eredetileg 3D-re szánt filmek esetében tehát a formátum a kreatív tervezés és a komolyabb utómunka nehézségeit leszámítva nem jelent elviselhetetlen többletköltséget. Mi a helyzet az utólag 3D-re konvertált filmek esetében?

Nos, a lehetőségek tárháza végtelen. A kevésbé igényes alkotók meg tudják csináltatni a Torrente 4 arcon böffentését akár három-négy bekockult kollégistával is, akik a Diablo mellett szíves-örömest elszöszölnek az effektezéssel, de az igényesebb rendezők hajlandóak egy kicsit költekezni. A Titanic térhatásúvá komponálása például 18 millió dollárba került, George Lucas pedig részenként előre láthatólag 10 millió dollár körüli összeget fog perkálni azért, hogy a rongyosra erőszakolt trilógiákat ismét a jobb sorsra érdemes közönség pofájába tolhassa. Az egyik legnagyobb hollywood-i 3D-stúdió, a Legend3D vezérigazgatója, Dr. Barry Sandrew 2011 októberében a Forbes bloggerének adott interjújában elmondta, hogy cége a szó szoros értelmében bármilyen formátumot képes utólag térhatásúra effektezni, úgyhogy ha valaki szeretné, hogy a családi videókon kidomborodjanak az asszony mellei, ne habozzon. Sandrew ráadásul mosolyogva legyint azokra a véleményekre, hogy az eredetileg 3D-ben forgatott és utólag konvertált filmek között bármilyen jelentősebb különbség lenne. Ehhez képest például James Cameron a konvertálást csak 2,5D-nek tartja, amely álláspontját azért némileg aláásta azzal, hogy végül beleegyezett a Titanic újrakiadásába. Hiába; pénz beszél…

Lehetnek a kiadások bármilyen alacsonyak, ha nem generálnak bevételt, a 3D esetében azonban erről szó sincs. Az említett Titanic 3D a 18 milliós büdzséhez képest (nem számolva a marketing-költségeket) világszinten összesen több mint 340 millió dollárt takarított be, George „Úgyis-megfejem-a-rajongókat” Lucas a Baljós Árnyak térhatású verziójával pedig eddig 103 millió dollárt szedett össze. (Lucas egyébként azt nyilatkozta, hogy azért küldi ismét moziba a filmjeit, hogy egy újabb generáció is megismerkedhessen a varázslattal. Kedvünk támadt valami nagyon csúnyát mondani, de két Rivotril után inkább csak annyit suttogunk mosolyogva: „Köszönjük, Mr. Lucas!”) A Disney már korábban lecsapott a bulira és először a Toy Story első és második részével, aztán az Oroszlánkirály, illetve a Szépség és a szörnyeteg 3D-s újrakiadásaival borzolta a hisztiző csemetéiket megnyugtatni képtelen szülők idegeit. Ezek a rókabőrök a másik két nagyágyúhoz képest ugyan mérsékelt hasznot hoztak, de a ráfordításokat azért bőven sikerült velük betakarítani.

Annak megválaszolása, hogy a 3D-s vetítésekre áramlik-e jobban a nép vagy a hagyományos 2D-s technikával vetített filmekre, nem egyszerű feladat. Nem is szeretnénk bonyolult piaci elemzésekkel fárasztani, ezért megkíséreljük rövidre zárni az eszmefuttatást egy kategorikus kijelentéssel. A tendencia azt mutatja, hogy a 3D-re váltott jegyek a sikeres (legalább duplán megtérülő) filmeknél a teljes jegyeladások durván felét teszik ki világszinten (plusz-mínusz tíz százalék). Bár a tavalyi évhez képest megfigyelhető némi visszaesés, tudván, hogy a világ vásznainak csak bő negyede alkalmas térhatású vetítésre, ez az 50% még mindig elég impresszív eredmény. Az elmúlt évek top kasszasikerei például mind olyan mozik, melyeknek 3D-s változatai is hozzáférhetőek voltak (Avatar, Bosszúállók, Toy Story 3, Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. rész stb.) és ezeknél is megfigyelhető ez az arány.

Fight!

A Chicago Sun-Times nagynevű kritikusa, Roger Ebert egyenesen utálja a 3D-t. Tavaly januárban például „Amiért nem működik a 3D és soha nem is fog. Vita lezárva.” címmel közzétett egy bejegyzést az újság online felületén, melyben közölte az Oscar-díjas filmes, Walter Murch levelét, aki egyenesen evolúciós okokra vezette vissza a térhatású film alapvető hibáját. Szerinte a 3D-s mozi arra kényszeríti a szemünket, hogy annak ellenére, hogy egy sima felületet bámulunk, folyton változtassa a fókuszpontját, melyre az emberi agy egész egyszerűen nincs felkészülve. Ebben lehet valami, hiszen tudvalevő, hogy az egész effektus a térbeli érzékelés illúzióján, az agy megtévesztésén, ha úgy tetszik, becsapásán alapul. Emiatt panaszkodik a csajod egy durvább vetítés után, hogy fáj a feje és emiatt dobta ki a taccsot az ismerősöd ismerőse az Avatar közben, ami bár mára városi legendává szelídült, biztosan megtörtént nem egyszer a valóságban is. A nagynevű filmes ráadásul azt is kifejti, hogy a harmadik dimenzió egyébként sem tesz hozzá semmit a filmélményhez, mellyel Ebert is messzemenőkig egyetért.

Ezzel szemben a már említett Dr. Sandrew – akinek a megélhetése múlik azon, hogy a technika virágozzon – minden hasonló „spekulációt” lesöpör az asztalról. Elmondta, hogy felesleges nyavalyogni a sötétebb kép és a fakóbb színek miatt, hiszen hamarosan extrafényes vásznak és vetítők fogják sugározni a sztereoszkopikus képeket. Szerinte a 3D-s vásznak száma az elmúlt években rendre megduplázódott (ami valóban így van a Motion Picture Association of America felmérése szerint), így a térhatású filmek közönsége egyre nagyobb. Egyesek azonban arra figyelmeztetnek, hogy a filmszínházak a mániát aránytalanul magas jegyárakkal használják ki, ami egy idő után csúnyán megbosszulhatja magát. Maga James Cameron is azt mondta a TechCrunchnak adott interjújában, hogy a 3D egy idő után szépen átvándorol majd a tévék képernyőjére.

Amennyiben igazolást nyer Ebert álláspontja, mely szerint a filmművészetnek nincs szüksége a harmadik dimenzió illúziójára, vagyis a filmnyelv hagyományos eszközei a síkban is tökéletesen képesek leképezni a harmadik dimenziót, akkor a formátum technikai tökélyre fejlesztése után az egész meg fog ragadni a „vásári látványosság” szintjén, mely természeténél fogva csak egy darabig lesz szórakoztató. Ebben az esetben a 3D-biznisz addig marad csak porondon, amíg a fejlődése folyamatos, aztán pedig ugyanúgy el fog múlni, ahogy ez már megtörtént az 1920-as, az ’50-es, majd a ’80-as évek nagy fellángolásai után.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.