Ennél betegebb és precízebb vonalvezetésű sorozatot még nem láttál tévében. A Hannibal első évada méltán helyezhető A bárányok hallgatnak és a Vörös sárkány mellé.

Nemrég megjelent interjúnkban Mads Mikkelsen arról mesélt, hogy bár meglehetősen nagy nyomás nehezedett rá Anthony Hopkins zseniális alakítása miatt, mégsem aggódott nagyon, mert Dr. Lecter tévésorozatos megjelenése merőben más, mint amit eddig megszokhattunk. És mennyire igaza volt! Most nem arra kell gondolni, hogy kedvenc kannibálunk hirtelen előrántana egy kuplét, miközben emberi szerveket forgat kacsazsírba kedves mosolyával egy hawaii ingben, sokkal inkább arról beszélt, hogy ha lehet, még jobban alászálltak az emberi elme őrületében. Annyira, hogy az már néha a nézőnek is fájjon.

A Hannibal első évada fájt is, de nem rossz értelemben, a tökéletes pontossággal megjelenített kínzások és gyilkosságok nem mindig barátkoztak a szemeinkkel, sőt, ahogy haladt előre a széria, annál betegebb gyilokmódozatok kerültek elő a tarsolyból, amelynek köszönhetően sűrűn eszünkbe jutott, nem ülnénk le szívesen egy sötét szobában a készítőkkel egy asztalon felejtett, belezésre feltétlenül alkalmas vágóeszköz társaságában.

Ahogy pilotkritikánkban írtuk, egy rész alapján nem lehetett megítélni, milyen is a sorozat. A kezdőepizód tulajdonképpen csak felvázolt valamit, amiből még az sem derült ki, mi lesz a Hannibal iránya, kapunk-e átívelő szálat, vagy hogy milyen sztori mentén haladunk egyáltalán. Ez tulajdonképpen sok rész után sem derült ki, de érezted, biztos kéz vezeti a tárlatot, amelyben bemutatják a romlott emberi elme működését, vagy legalábbis sok-sok szeletét. Ezt akár értheted szó szerint is. A szó legnemesebb értelmében vett művészet az, ami a képernyőn történt.

Bryan Fuller ennyire sötét, fullasztó atmoszférájú sorozattal még nem rukkolt elő, bár azt nézve, hogy művei eddig mindig beteges humorral rendelkeztek, annyira talán nem is meglepő a dolog. Fuller munkásságát átöleli a halál (Halottnak a csók, Haláli hullák), de ami eddig könnyed módon került elő, az itt akkora súllyal nehezedik az ember vállára, hogy szinte agyonnyomja. A szürkés szűrők, a félhomályba burkolózó helyszínek sem segítenek sokat a helyzeten.

A Hannibal a Vörös sárkány előtt játszódik, bemutatja, hogyan találkozott Dr. Lecter és Will Graham, kettejük furcsa kapcsolatát pedig addig bonyolítják néha kibírhatatlanul lassú, és előre meg nem magyarázott módon, hogy érthető, ha sokan kaszálták Fuller elmebetegségi maratonját az évad felénél. De a történet annyira precíz és aprólékosan kidolgozott, hogy butaság felhagyni a nézésével, igenis ki kell bírni az utolsó képkockákig, akkor is, ha valójában egyetlen megveszekedett cliffhanger sem érkezik a részek végén, ha néha úgy érezzük, csak tölteléktörténéseket kapunk. Nem. Itt mindennek megvan az értelme, minden arra játszik, hogy a végén egy tökéletes keretes szerkezettel hagyjon ott minket egy évre a második évad kezdetéig.

Aki eleinte nem igazán bírta Hugh Dancyt, az kapott egy emberesebb sallert az évad végére, az őrületébe teljesen belesüppedő Will karakteréből ugyanis sikerült gyakorlatilag a szuszt is kijátszania, mint ahogyan Laurence Fishburne is, aki végre már-már szokatlan módon egy olyan karakter bőrébe bújt, ahol nem volt elég szimplán magát alakítania. És hát ugye Mads Mikkelsen. Ettől a faszitól jó, hogy nem robban fel a képernyő! Hát mi történt itt, kérem szépen? Mikkelsen konkrétan azt is eléri, hogy ez ember száján kiszaladjon: van olyan jó, mint Anthony Hopkins, ha nem jobb. Mellesleg meg kell említenünk, hogy az egyik kórház elnevezéséért jár a külön piros pont. Igen. Hopkins Kórház.

Persze az összehasonlítás elkerülhetetlen, és valahol felesleges is. Bár a karakter ugyanaz, mégis teljesen más, olyan érzése van az embernek, hogy skandinávok vették kézbe a széria irányítását, ez megmagyarázná a képi világot, a steril hangulatot és a betegségi fokot is. De nem, a rendezők között csak Európától távoli neveket találni, akik között ott az a David Slade, akinek a Cukorfalat-ot az Alkonyat harmadik részét köszönhetjük, Michael Rymer, aki a Csillagközi romboló 22 epizódjának direktori székéből osztogatta a tockosokat, a magyar származású horrormester, Peter Medak, a Dexter-közeli John Dahl, valamint futottak még kategóriában indult Tim Hunter, James Foley, és Guillermo Navarro is.

Mégis úgy érezni, mintha egyetlen kéz vezette volna végig a felvételeket, ami teljesen nyilvánvalóan a Fulleré, ez a kéz azonban olyan ügyesen nyúlt bele a castingfolyamatba is, amire nem nagyon volt példa mostanában. Itt mindenki brillírozik, még akkor is, ha papíron nem illik hozzá a szerep. Eddie Izzard sorozatgyilkosként tökéletes, Gillian Anderson Hannibal pszichológusaként végletekig érzelemmentes, Kacey Rohl a zavart Abigail karakterét meglepő ügyességgel hozza, Lara Jean Chorostecki Freddie Loundsként pedig egyetlen pillantásával eléri azt, hogy elhidd, mindig csak a saját érdekeit tartja szem előtt.

A Hannibal egy közel tökéletes tévésorozat. Akadt benne egy–két üresjárat, a cliffhangerek hiánya pedig fájó lehetett azoknak, akik hétről hétre várták a következő epizódokat, hiszen nem ehhez vagyunk szokva. Ahhoz sem nagyon, hogy országos csatornán ekkora brutalitással találkozik az ember fia. Az utolsó epizód azonban csak mutat valamiféle cliffhangert, ami pont elég ahhoz, hogy teljes erőbedobással üljünk a fenekünkön, és kivárjuk a jövő évre esedékes második évad elérkezését. Itt még bármi megtörténhet. És meg is fog.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon