Az első évad utolsó részének tartalmából: Will Graham már maga sem tudja, hogy elkövette-e azokat a brutális gyilkosságokat, amiket Hannibal Lecter a nyakába varrt. A kannibál pszichológus pszichológusa, Dr. Bedelia Du Maurier (Gillian Anderson) talán többet tud, mint ami az érzelemmentes viselkedéséből kitűnik. Hannibal továbbra sem jár henteshez. És itt vesszük fel a fonalat. De még hogyan!

Az új évad kicsit változtat a tempón, nem annyira ráérős, mint az előző volt, talán éppen ezért kevesebb időt fordít arra is, hogy inkább az emberi őrületről szóló képgalériává váljon egy tévés pszichothriller helyett. Persze nem mintha bárki is álomba zokogta volna magát a kezdő széria kiállításjellegétől, de érezhetően jót tett a sorozatnak a tempó növelése. Sokkal feszesebb, sokkal brutálisabb, de úgy, hogy közben semmit sem változtat a hangulaton vagy a koncepción. Olyan, mintha érettebb lenne. Mert az.

Érettebb, de sokszor betegebb is. Bryan Fuller emeli a tétet, mert nem volt elég, ami korábban történt: nem volt elég a kaszabolás, a vér, az erőszak aprólékos megjelenítése, a fondorlatos undormány, ami Hannibal konyhájában zajlott. Nem. Ha vér, legyen bő vér. Ha gusztustalanság, akkor legyen nagyon explicit. És az lett. Mindent megmutató, kegyetlenül durva, horrorisztikus gusztustalanság lett, de a legeslegjobb fajtából.

Amit az első két epizód mutat, az már most jogossá teszi a tévétörténelem szó használatát. A sorozat mintha magára talált volna, és nem hajlandó kompromisszumokra. Egyáltalán nem, sőt! A széria most lett igazán beteg, de a történet is van annyira érdekes, hogy a rajongó tovább rajongjon, de aki esetlegesen belefut a kezdő epizódok egyikébe, az is elgondolkodjon rajta, vajon nem kellene-e ledarálnia a félbehagyott első évadot.

Hannibal Lecter eleve olyan pozícióból indul, ami izgalmassá teszi a helyzetet, ő lesz ugyanis az új Will Graham, az FBI szolgálatába áll, hogy félrevezesse Jack Crawford bandáját, így pedig olyan friss húshoz juthasson, amit az ember a termelőtől sem kap meg egy disznóvágás után. Will Graham egy Hannibal Lecter számára a későbbiekben nagyon is ismertté váló helyszínen segít be a nyomozásba, és próbál rájönni, mi a megoldás, vagyis arra, mit tett vele valójában Lecter. Annyit elárulhatunk, hogy már az elején is kiderül egy-két gyomorforgató gaztett, és talán jobban járna, ha a múlt örökre rejtély maradna számára.

Az első két rész lazán odavet néhány olyan jelenetet, ami erősen 18+-os, keményvonalas horrorokra hajaz, és ez bizony tévéhez képest igencsak erős tett. Fuller nem gurigázik holmi porcicákkal, keményen odacsap, és nincs kedve csak sejtetni, hogy az áldozatok min mennek keresztül, megmutat mindent, aprólékosan, talán túl aprólékosan is, de hát a Hannibal sosem a visszafogottságáról volt híres. Lesz itt minden, amit csak az emberi testtel meg lehet tenni, mintha ezzel is azt érzékeltetnék, hogy lédig hústermék vagyunk csupán a világ konyháján, ahol a főszakács a legbetegebb ember, akit csak erre a sárgolyóra szültek.

Olyan cold opennel nyit az első epizód, hogy arra szavak sincsenek igazán, láthattuk már a neten, szóval nem nagy cucc, Hannibal Crawford ellen harcol a konyhában, méghozzá egy olyan gyönyörűen megkoreografált harcjelenetben, ami inkább mozis produkciókat idéz, majd egy fontos ponton snitt, és máris tizenhárom héttel korábban járunk, ahol a doki és Jack kedélyesen vacsoráznak, vélhetően nem csirkét. Ez már önmagában megadja az alaphangot, Lecter első ügye pedig van annyira kreatív és beteg, hogy érezd, nem lesz itt gond. Ezt nem lehet innen elrontani. Tévétörténelem. Tudom, mondtam már ezt mostanában, de akkor is. Remek színészek járatják csúcsra magukat egy remek produkcióban, aminél sötétebb, kitekertebb nincs a tévében jelenleg. Kötelező. Április 9-étől nézheted szinkronnal az AXN-en.