Meglepő, de a Coldplay dupla lemeze nagyon is szerethető lett, Leonard Cohen posztumusz albuma gyönyörű, Beck pedig szokás szerint jó cuccot tett le az asztalra.

Coldplay – Everyday Life

Tényleg nagyon lehet utálni a Coldplayt azért, mert egyre jobban aláfeküdt a popzenei trendeknek, és elfordult az első két lemeze zsenialitásától, de igazából nem volt érdemes. Chris Martinék mindig azt csinálták, amihez kedvük volt, és ha az egy közös dal volt Avicii-vel, akkor kipróbálták, hogy mekkora sláger lenne, ha pedig experimentálisabb cuccokat akartak összerakni, mint pl. a Midnight, akkor megnézték, hogy működik-e. Tulajdonképpen mindig működött. De tény, hogy még csak meg sem közelítették az újabb lemezeik a korai albumaik színvonalát. És most itt a dupla Everyday Life, amiben megint kísérletezgetnek, főként a világzenével, és valami baromi jól áll nekik. A Coldplay most már szinte csak akkor jó, amikor nem popban gondolkodik, és bár az Everyday Life-ról sem hiányzik a sláger, igazából akkor nagyon erős, amikor nem akar slágeres lenni. És általában nem akar.

Simán komolyzenével indít a Sunrise-zal, aztán kokettál a jazz-zel a Trouble In Townban és az Arabesque-ben, kicsit gospelezik a BrokEnnel, kórussal támogatja meg a When I Need a Friendet, majd bluesra vált a pattogós Gunsban, aztán végül még egy igazi old school Coldplay-slágert is bedob a Champion of the Worlddel, miután elhallelujázza magát az Everyday Life-fal. Közben néha rettentően személyes az olyan dalaival, mint a Daddy, amit a Jordániában lenyomott, YouTube-on élőben közvetített koncertjein Will Champion sem tudott sírás nélkül előadni. Az Everyday Life egy nagyon szerethető album, bár mindig ilyen maradna a Coldplay!

Leonard Cohen – Thanks for the Dance

Cohen 2016-ban hagyott itt minket a remek You Want It Darker-lemezzel, de kiderült, hogy akad még pár befejezetlen dala, amit fia, Adam Cohen befejezett, állítása szerint az apja háza közelében, egy garázsban. Ezeket a dalokat az előző lemez felvételeire írta, de nem fejezte be őket, Adam pedig meghívott pár zenészt, hogy ugorjon be apja utolsó lemezére kiteljesítve azt. Jött Beck, Damien Rice, Daniel Lanois és még jónéhányan, és úgy vették fel a Thanks for the Dance mind a 9 számát, hogy az Leonard Cohennek is biztosan tökéletesen megfelelne. Nem csak azért szép album ez, mert az ember a szokásosnál is szentimentálisabb hangulatba kerül, hiszen ezzel most már végleg el kell engednünk a mestert, hanem azért, mert 9 nagyon jó dalon keresztül lehet hallani újra Cohen dörmögő hangját, a címadóban pedig egy kicsit még énekelni is. Csak 29 perc, de minden pillanata szép. Mi is köszönünk mindent.

Beck – Hyperspace

Beck legutóbb a Colorsban megmutatta, hogy ha akar, akkor tökéletes poplemezt is tud készíteni, és különösebben az sem lett volna baj, ha megpróbálja még egyszer. De Beckről van szó, ő nagyon ritkán hozza össze kétszer ugyanazt, vagy ha mégis, akkor eltelik a két eset között még néhány album. Most épp Pharrell társproduceri jelenlétével pakolt össze egy poplemezt, és nagyjából nem sokban hasonlít a Colorshoz, ami a nevéhez méltóan egy színes-szagos, teljes mellszélességgel vállalt slágerparádé volt. A Hyperspace olyan, mint egy időgép. Mintha belehuppannál a borítón látható piros régi autóba, aztán már jönnek is a ’80-as évek, de nagyon mai hangzással, kicsit már néhol túlságosan trendkövetően is. Beck mintha végigszáguldana a karrierjén, és összehozna egy éteri best of lemezt, amelyben megjelennek hangulatok az életműve legtöbb korszakából, valahogy úgy, hogy végig olyan érzése legyen az embernek, hogy egy road movie soundtrackjét hallgatja. Szerencsére Pharrell stílusa nem nyomja agyon a lemezt, elég jól tudják Beckkel, hogyan egészítsék ki egymást. És valahogy még azt is eléri, hogy ne legyen annyira idegesítő az autotune az Uneventful Daysben, ami már önmagában óriási teljesítmény. A Hyperspace az éjszakai autóutak tökéletes filmzenéje. Csak 39 perc, viszont elsőre lehet, hogy nem fogja meg igazán az embert. Hagyj neki időt, aztán meglódul veled az a piros autó.

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon