A Heaven Street Sevennel mindenkinek van kapcsolata. Kinek több, kinek kevesebb, de valamennyi van. Táncoltál egyetemi bulikban a Dél-Amerikára, elüvöltötted a koncerteken a hangod a Hol van az a krézi srácra, vagy csak azon kaptad magad, hogy azt énekelgeted reggel, hogy „szép, de nem elég, nem elég csúnya”. És még sorolhatnám. A Heaven Street Seven minden idők legjobb magyar zenekarai között volt, és sajnos mindezt már tényleg csak múlt időben lehet leírni, mert tegnap a Budapest Parkban elbúcsúzott a banda, és az egész olyan volt, mint valami nagy osztálytalálkozó. De hogy miért, arról egy picit később.

A Heveny számomra minden fesztivál legjobb koncertjét jelentette, tudtuk, hogy ott lehet a legjobban csajozni. Teljesen mindegy, hogy melyik városban volt a koncert, de ha Hevenyen nem csajoztál be, akkor veled valami nagy baj volt. Mondtuk ezt legalábbis mi, és igen, velem általában nagy baj volt, de erősen rezgett a léc egy olyan lúzer esetében is becsajozás-ügyileg, mint amilyen a ’90-es évek végén, és a 2000-es évek elején voltam, mert egy Heaven-koncerten bármi lehetséges volt. Mindettől függetlenül orbitálisan nagyokat buliztunk, rajongtam, és mikor 2000-ben a Mozdulj remixversenyén közönségszavazattal felkerültem a maxira mp3-ban, készen lettem, mint a házi feladat.

Így a Hevenyt még közelebb éreztem magamhoz, és bár az albumok minősége már néha hagyott némi kívánnivalót maga után mindig jött annyi nagyon erős dal, amitől rajongó maradhattam. Még ha nem is ugyanannyira aktív rajongó, mint az elején. A Heaven Street Sevennel valahogy mindenki így lehetett, legalábbis a tegnapi koncertet elnézve.

Azért volt olyan, mint egy osztálytalálkozó, mert rengeteg ismerős jött el az utolsó bulira, néhányan gyerekkel, és zavarban is voltak, mert gyerekkel ugyebár nem lehet ugyanakkorát bulizni, mint régen. Egy rakás dolog megváltozott az elmúlt 15-20 évben, természetes folyamatok történtek, nincs is ezzel semmi baj. A rajongók már családos emberek, nem rúgnak be boroskólától fesztiválokon, hogy ugráljanak, de tudják, hogy valami fontos ért véget, valami, ami az övék volt, csak már régóta nem úgy gondoltak rá, ezért megjelentek, "ahogy kell ezt". A magyar popbiznisz egyetlen olyan versenyzője játszott utoljára, aki elég mély és elég vicces is volt egyben ahhoz, hogy egy olyan réteget szólíthasson meg, aki azt hitte, hogy a magyar zene menthetetlen.

Aki hallotta már a legelső, Tick Tock No Fear című opuszt, majd a szintén csak angol nyelvű Goalt, az nagyjából az új Blurt látta Szűcs Krisztiánékban, de a Cukorral már teljesen magyar szövegekre és populárisabb hangzásra váltott zenekar valami istentelenül érthetetlen módon úgy is megrekedt egy erős középszinten, hogy folyamatosan gyártotta a megkerülhetetlen dalokat. A koncerteken már nem voltak újabban millióan, pedig jó koncertek voltak ezek, és valahol szívszorító volt látni, hogy mennyien gondolták úgy, még utoljára legalább megteszik, amit megkövetel tőlük a Heveny.

A Heaven Street Seven a maga szürrealitásával mindig képes volt szórakoztató maradni, és fájóan, de jókedvűen emlékeztetett mindenkit arra, hogy azt, amit tegnap összehoztak nézőszámban, bizony, össze lehetett volna hozni korábban is, talán nem fáradt volna bele Krisztián az egészbe, de hát 20 év az bizony 20 év, ennyi idő aktív zenekarosdiba bárki belefárad.

És igen, egyszerre volt szép és fájdalmas hallani, hogy mennyi rettenetesen jó dalt adott nekünk a HS7, és hogy ezekre a dalokra már senki sem fog koncerteken csajozni, de elég sok pénzt tennék rá, hogy lesz még Heveny, lesz még tánc, lesz még kávé, cigi, telefon, mert nem titokban szeretik őket nagyon sokan. Köszi az elmúlt húsz évet, most mindenki pihenje ki magát, aztán pár év múlva folyt. köv. És akkor majd legyünk ugyanennyien minden Heaven Street Seven-koncerten, ha lehet!

Videók: szörfdeszka.hu