A Heavy túra egy olyan vígjáték, amiben minden pillanatában benne van a gagyiba fordulás lehetősége, de akkora szíve van, hogy utána örömödben csak hörögni akarsz.

Itthon a tavalyi CineFesten debütált a finn Heavy Trip, amiben aztán tényleg minden van, ami egy rettenetes vígjátékban csak felbukkanhat a posványból: pisikaki humor, morbid poénok, ízléstelenség, de valamit mégis tud ez a film, amiért nem az marad meg belőle, hogy akár Adam Sandler is bevállalhatta volna. És nem az, hogy Finnországban készült egy olyan témáról, amiről vígjátékot aztán soha a büdös életben nem forgatnának.

Adott egy banda, akik 12 éve játszanak feldolgozásokat, és a tagjai persze egytől egyig lúzerek. Az énekes, Turo visszafogott, félénk srác, aki fél leszólítani a helyi rendőrfőnök csini lányát. A gitárosuk, Lotvonen képtelen kitörni a családi bizniszből, apja szarvasfeldolgozójában melózik. Basszusgitárosuk, Pasi olyan memóriával rendelkezik, mint senki ezen a földön, az agya mint egy lexikon, a modora pedig tükörsima és hideg. A dobosuk, Jynkki kicsit őrült, nagypofájú duci srác, aki mindig mindenre készen áll. Nevük nincs, daluk sem, de mikor baleset történik a szarvasfeldolgozóban, hirtelen rátalálnak a hangzásukra, majd felvesznek egy demót, és fejükbe veszik, hogy fellépnek a legnagyobb norvég metálfesztiválon.

És itt lehetne azt hinni teljesen jogosan a film címét néhányszor elolvasva, hogy jön egy őrült road movie, amiben megtörténik az is, amire nem tennénk nagy téteket, de átver a film címe, ez az utazás ugyanis csak nagyjából a mozi utolsó harmadában indul meg, addig megy az útkeresés, na meg a szerencsétlenkedés.

Persze ezt a szerencsétlenkedést is nagyon jó nézni, és nem azért, mert a poénok minősége annyira magas lenne. A Heavy Túra egyszerűen annyira szereti a karaktereit, hogy egy pillanatra sem hajlandó nem a legnagyobb imádattal kezelni őket, ettől pedig mi is egyből keblünkre öleljük ezt a társaságot, akik diszfunkcionálisak, de mégis összetartja őket a metál.

És ezt a metált nem finomkodja el a film. Amikor a még nevében is rettenetesen vicces Impaled Rectum játszik, akkor nem himi-humi death metal szól, hanem igencsak jóféle, közben teljesen csapongó minőségű poénok cikáznak hol a Csupasz pisztoly-filmek, hol pedig az agyasabb európai vígjátékok stílusában.

Kicsit olyan is a film, mintha beleöntöttek volna egy rakás ötletet, amiket nem szelektáltak volna ki, mintha oké lett volna egy filmen belül a közönség sugárban pofán hányása és a fantasy-kultúra kedvesen-okosan kiröhögése is, mert ezek az ötletek jöttek össze, több nem volt, hát ki kellett valamivel tölteni az alig másfél órát. És ennek a filmnek nem csak hogy meg lehet bocsátani ezt, de még szeretni is lehet érte.

Azért, mert nem úgy röhögi körbe a death/black metal szcénát, hogy az bicskanyitogató legyen. Nem is igazán parodizálja azt. Inkább csak olyan arcokat helyez bele, akik kicsit kilógnak belőle, közben pedig olyan helyzetbe hozza őket, hogy beleférjen a kliséken mosolygás, a végére pedig minimális road movie-ból felnövéstörténetté válik, előtte viszont rád szabadítja a teljes őrületet.

Bármennyire is kemény közeg a black/death metal szcéna (és ez majd a most már biztos, hogy itthon is forgalmazásba kerülő Lords of Chaosból nemsokára kiderül), a Heavy túra nem a kemény oldaláról fogja meg, így akkor is nagyon lehet röhögni rajta, ha az ember hidegrázást kap a hörgéstől. A címével ellentétben a lehető legtávolabb áll a keménységtől, ami nem baj, az viszont egy kicsit igen, hogy tele van kihagyott ziccerekkel, viszont még így is nagyon megröhögtet másfél órára.

7
  • Egyszerűen imádni való
  • A karakterei egytől egyig telitalálatok
  • A poénok minősége eléggé csapongó, de végig vicces marad

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon