A Hitman 2 nagyon egyben van.

Mármint nem csak azért, mert nem követték el azt a hibát vele, mint az előző résszel, ami epizodikus rendszerben jött ki pályáról pályára, hanem egyben, és mindenki úgy halad vele, ahogy csak akar, hanem úgy nagy általánosságban is, ennyire erős talán csak a kezdeti epizódok voltak. A Hitman-széria látott már mindent, voltak hogy úgy fogalmazzunk, kevésbé jól sikerült epizódjai, a mozis bemutatkozása pedig egyenesen ultrafos volt, úgyhogy hatalmas öröm volt, hogy az IO Interactive összekapta mindenki kedvenc kopasz bérgyilkosát, és visszatette a csúcsra a 2016-os epizóddal.

Pedig a Hitman igazából nem tudott két éve semmi extrát, csak visszatért az alapokhoz, és az alapokat egy hihetetlenül komplex környezetbe helyezte, olyan élő színhelyekre, amelyeknél élőbbet talán nem is lehetett látni játékban, így fordulhatott elő, hogy bár igazából nem volt sok pálya, mégis simán el lehetett tölteni 8-10 órát egyetlen helyszínen, mert annyi minden volt elrejtve rajta, hogy az konkrétan hihetetlen.

Nem kellett sokat hozzátenni egy folytatáshoz, vagy ha úgy tetszik, a második évadhoz, hát nem is tettek, az IO leszállított egy olyan Hitman 2-t, amiben sok újdonság nincs, csak új pályák, de hát az új pályák már megint úgy vannak kidolgozva, hogy az ember alig hisz a szemének. Bármerre is járunk, totálisan életszerűen mozgó és viselkedő karakterekkel találkozunk, akiknek megvan a saját élete, akiket követve kiderül, hogy mennyire aprólékos munkát végeztek a fejlesztők, amikor megírták az adott pálya forgatókönyvét.

A szereplőket kihallgatva megtudhatunk mindent a területről, a többi szereplőről, amit hasznosíthatunk a jövőben a célpontok levadászásakor. Hogy hogyan szeretnénk elérni a célt, az már tényleg csak rajtunk múlik. Gyakorlatilag bármit megtehetünk. Ahogy az lenni szokott, bárki bőrébe vagy inkább ruhájába belebújhatunk, ez pedig újabb és újabb lehetőségeket ad a gyilkolászásra, de persze mindenki nem verhető át egy új ruhával, hogy kik nem veszik be, azt egy fehér pöttyel jelöli a játék, nekik mondjuk ne menjünk oda köszönni, ellenben kerüljük el őket jó nagy ívben, ha nem akarjuk magunkat lebuktatni. Még van remény a lebukáskor is a menekülésre, kamuból egy darabig követnek minket ezek a karakterek, ha kamuból megadtuk magunkat, aztán ha nem látja senki, akkor ki lehet ütni őket jól.

A helyszínek nagyon változatosak, és elképesztően precízen megszerkesztettek, de talán a legeslegjobb közülük a kvázi kezdő pálya (ha a bevezető küldetést nem számítjuk), Miami, ahol egy nyüzsgő autóversenyen kell kilőni két célpontot, és annyira színes-szagos-élethű az egész, hogy az ember álla a földön koppan. De Mumbai és Kolumbia is elképesztően fest, és ez nem azt jelenti, hogy ne nézne ki jól Hawke’s Bay, Vermont és Sgàil sem, csak valahogy ezeknél a helyszíneknél marad igazán tátva az ember szája.

A Hitman 2 pont olyan szép, mint az elődje, és pont annyira precíz is, igazából az újítások száma annyira csekély, hogy szinte nincsenek is. De ez nem is feltétlenül zavaró. Aki új Hitman-játékra várt, az csak új helyszíneket, új kibogozható sztorikat akart, mást nem nagyon. A fő sztori mondjuk megy tovább, de kit érdekel, már az első részben sem volt erős, hát most sem az, nem táltosodtak meg az írók, úgyhogy Shadow Client levadászása abszolút alibi csak egy-egy új évad kiadásához.

Ha valaki lemaradt volna a már az előrendelőknek korábban kiadott Sniper Assassin játékmódról, akkor most pótolhatja: a remek kis adalék mindössze 15 percet ad arra, hogy teljesítsünk egy küldetést egy helyben állva barátunkkal, egy hatalmas távcsöves puskával. Aztán itt a Ghost Mode, amelyben megmérkőzhetünk valakivel, egy másik játékossal egyszerre indulunk végrehajtani ugyanazt a küldetést, de nem ugyanabban a térben, így nem kavarhatunk be az ő munkájába, hiszen ő számunkra jóformán nem is létezik. Legközelebb nem lenne baj, ha ugyanott, ugyanakkor indulhatnánk el bérgyilkolni, mennyi remek pillanatot szülhetne ez, atyaúristen?!

Most már éles az első Elusive Target is, amelyben nem mást, mint a filmes elhalálozások királyát, Sean Beant kell eltennünk láb alól, ami megint egy marha erős adalék egy marha erős játékhoz, amelyben látszik, hogy a készítők hosszú távon gondolkodtak, így újabb célpontok, újabb lehetőségek is érkezhetnek (főleg a Sniper Assassint lenne jó bővíteni), hogy elég sokáig el akarjunk indulni a 47-essel akciózni. A Hitman még mindig a csúcson van, és ott is marad, amíg ilyen játékokat kap. Brutálisan élethű, elképesztően sok benne a tartalom, az újrajátszás pedig nem csak egy lehetőség, hanem egyszerűen kötelező adalék. Legközelebb mondjuk egy jobb sztorit is írhatnának hozzá, de ha nem, akkor sem lesz harag.

8
  • Pont olyan szép, mint az elődje
  • Eszméletlenül élethű
  • Milliószor újra lehet játszani

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon