Clan in da front

A kilenc tagot számláló Wu Tang Clant huszonéves fiatalok alakították, Method Man huszonkettő, a többiek huszonhárom–huszonnégy, míg a legidősebb mc, GZA huszonhét éves volt. Ebben az egyébként poétikusan fiatal korban az ifjabbaknak is már három–négy éves színpadi rutin volt a hátuk mögött, mc-csatákon, tehetségkutatókon képezték magukat. A klántagok Brooklynban és Staten Islanden éltek, a kemény mag a GZA–RZA–Ol' Dirty Bastard hármas volt, akik nem csak unokatestvérek voltak, hanem ugyanúgy rajongtak a hiphopért és a kungfufilmekért.

A Wu Tang prototípusát is ők hozták létre 1989-ben Force of the Imperial Master néven. Bár toltak egy dalt, ami underground körökben komoly sikert aratott – kazettákon terjedt a keleti parton New Yorktól Miamiig –, szerződéshez nem jutottak. Az All in together now-ban már nyomokban tetten érhető a Wu Tang: minimáldob, füstös, karcos bakelithangzás, a kungfumotívum, az mc-k sajátos szövegvilága és előadásmódja, ami mintha egy idegen univerzumból érkezett volna.

A zenekar 1992-ben bérelte ki az olcsó Firehouse stúdiót, ott rögzítették az alapokat, a végső simításokat a Hit Factoryban végezték. A zenekar mögötti motor Robert Diggs alias RZA volt, aki a háttérbe húzódva menedzselte és pakolta össze a zenei alapokat. Ha meg kell nevezni felelőst a banda unikális hangzásért, akkor ő az, és ezzel a teljesítménnyel olyat tett le az asztalra, hogy mindenkinek előre kell neki köszönnie az utcán, a műfaj történelemkönyvébe pedig tizennyolcas betűmérettel vésték be a nevét, kövéren szedve. Nagyjából ő az, ami Brian Wilson volt a Beach Boysnak, Jagger a Stonesnak, Noel Gallagher az Oasisnek.

Minden Shaolinban kezdődött

A Wu Tang-i univerzumot nem lehet teljes egészében megérteni, ha nem ismerjük a Shaw Brothers fémjelezte kungfufilmeket és az azok mögött álló taoista filozófiát.

A név a Shaolin and Wu Tang című 1978-as hongkongi filmből való, bár a Wu Tang kifejezés egy halom kungfufilmben szerepel, egy törvényen kívülivé vált klán, amely a kínai Wudan hegységben nyomul, de a Wutang egy harcművészeti stílus neve is, amelyet egy Shaolinból kizárt mester alapított. A lemez címében is említett 36 kamra szintén kettős jelentésű: egy edzőpályát jelöl, amely a shaolini szerzetesek kiképzésére szolgált (filmekben), illetve utalás a taoista orvoslásra, amely szerint az emberi testen 36 olyan pont található, amelyeket megütve vagy erősen megnyomva halált lehet okozni.

A szimbolika természetesen nem áll meg ennél a két kifejezésnél, a gyilkos méhektől kezdve az öt mérgen át az imádkozósáska-stílusig egy halom fogalom áttelepült a kilencvenes évek hiphopközegébe. Különösen RZA feküdt rá erre az irányzatra, megtanult meditálni, csikungozni, belevetette magát a harcművészetekbe, sőt, tavaly még egy kungfufilmmel is előrukkolt Russell Crowe-val a főszerepben. És mi a stúdiója neve? 36 Chambers, na. Mindenesetre furcsa hivatkozási kultúrkör pár Staten Island-i fekagyerektől a nyolcvanas évek végén.

Egy zenei ötéves terv

RZA 1992-ben teljhatalmat kapott a többi klántagtól, akiknek egy ötéves tervet vázolt fel. A nagyszabású vízió szerint a banda 1997-re slágerlista-első helyezést fog elérni, plusz egy olyan üzleti modellt valósítanak meg, ami teljesen forradalmi a zeneiparban: a banda a Loud/RCA stúdióval szerződött le, de az mc-k szabadügynökökként dolgozhattak más kiadókkal is. A Wu Tang Clan az üzleti terv első fázisában tulajdonképpen inkubátorként működött, ahonnan a tehetséges mc-k shaolini gyilkos méhek módjára kirajzanak, majd a banda sikerére alapozva szólókarrierbe kezdenek.

A klánt agresszív terjeszkedésre tervezték, az első lépés pedig a debütálóalbum volt. Merész vállalás pár utcai kőbunkónak tűnő gettóarctól, de 1997-ben, azaz öt évvel később a Wu Tang Forever duplaalbum egy hét alatt 600 ezer eladott példánnyal a Billboard-listák élén nyitott, a kilenc mc-ből hatnak már ott volt egy szólólemez a hóna alatt, és már két éve működött a Wu Wear, a banda ruházati cége is (idén a Dolce & Gabbanával dolgoznak együtt egy kollekció erejéig). Termékfejlesztés, brandépítés, expanzió – így fest egy sikeres globális vállalkozás képlete.

Birodalom zajokból, szavakból

A zene dübörgő, primitív, drótkefével lecsupaszított, nyers ütemekből, a gyerekkorból hozott motown alapokból, és hetvenes évekbeli hongkongi kungfufilmekből kivágott effektekből és idézetekből épül fel, erre tolta rá szürreális szövegeit a keleti part legeredetibb mc-csapata. A Chang Cheh-filmekre utaló szlenggel aztán nyakon öntötték a nyolcvanas évek brooklyni és Staten Island-i utcai nyelvezetét (New York a nyolcvanas években emeletekkel keményebb hely volt, mint Giuliani előtt), kicsit összerázták, és meg is született a Wu Tang style, amire aztán a következő években egy teljes iparágat és irányzatot alapoztak affiliate-zenekarokkal (!), a már említett ruhamárkával és szólókarrierekkel.

Hallgassunk meg 1993-ban készült albumokat, és érezni fogjuk mennyire az adott korszakra jellemző a hangzásuk, menthetetlenül a befejezett múlt részei, belepi őket a muzikális por. Íme a ’93-as Billboard top három demonstrációs célzattal:

1. Whitney Houston – I Will Always Love You,
2. Tag Team – Whoomp! (There It Is),
3. UB40 – (I Can't Help) Falling In Love With You, 

Az Enter the Wu Tang futurisztikusan minimalizált, kollázsszerű hangzása ugyan nem a semmiből bukkant elő, de akkor is ritka pillanat a zenetörténetben, ha egy banda rögtön az első munkájával produkál teljesen érett és komplett hangzást. Ez az esszenciális Wu Tang sound, és ugyan kereskedelmileg lettek sikeresebbek lemezeik, ebbe a magasságba egy későbbi munkájuk sem jutott el.

Még mindig a jövő

2013-ban, két évtizeddel később ez a lemez hangzásában, koncepciójában még mindig megugorhatatlan szintet jelent, ez minden idők egyik legerősebb debutja, legjobb és legnagyobb hatású hiphopalbuma. Bár az Enter the Wu Tang hiphoplemez, tulajdonképpen csak jobb kifejezés híján soroljuk ebbe a kategóriába, egy előzmények nélküli monolit, zenei zárvány, enigma, ami nem következik igazán semmilyen irányzatból, és nem nagyon lehet folytatni sem. Szerencsére idővel a kritika is felismerte a mű értékét, és ugyan a megjelenést követő években nem kapta meg a kellő elismerést, azóta minden komolyabb fórum a legnagyobb zenei teljesítmények közé sorolja a műfajban.

Ez a lemez bizonyos értelemben véve még mindig a hiphop jövője, ami csupa olyan lehetőséggel van tele, amit népszerűsége ellenére kevés zenész értett meg, és még kevesebb használt ki. A forradalom elmaradt, a mainstream hiphop tartalom nélküli üres póz, az értékelhető produkciók számát pedig egy kézen meg lehet számolni. Ilyen jelenben a múlt felértékelődik, de ezt a munkát nem csak nosztalgikus okok miatt lehet élvezni.