Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Mire zúzzon a gamer, ha a Guitar Hero nem elég erkölcsös? Hogy nézett ki a kereszténység válasza a Wofenstein 3D vérfürdőjére? Hogy kell fegyverrel a kézben téríteni és hogy néz ki a játék, amelyben te vagy isten? A játékipar és a vallás bizarr kapcsolatát vizsgáltuk.

„A világ népességének 95 százaléka hisz valamilyen felsőbbrendű hatalom létezésében. Tévednének?” – ezzel a kérdéssel provokálták Jodie Fostert a Kapcsolat című filmben. Azzal, hogy nem válaszolt, el is vágta magát: nem képviselhette az emberiséget az ufók előtt. Ezzel a példával nagyjából le is írtuk a szórakoztatóipar viszonyát a valláshoz. Vallásszabadság ide vagy oda, még mindig uralkodik az általános nézet: a rendes ember hisz Istenben.

Nem csoda, hogy a videojátékok sem merték különösebben bolygatni a témát, ami pedig már csak azért is érdekes, mert valahol minden játék arról szól, hogy emberfeletti szuperhősként kell rendet tenni a galaxisban, legyen szó Super Mario papírmasévilágáról, vagy a Mass Effect-szériáról, amelyben végiglövöldözhetjük a fél világegyetemet.

Nem is beszélve a stratégiai játékokról, amelyekben felülről, mindenhatóként oszthatjuk a parancsokat, embereink (orkjaink, zergjeink) pedig nem vacillálnak holmi morális, erkölcsi kérdéseken, egy kattintásra azonnal a halálba száguldanak értünk. Nem árt – és főleg: nagyon szórakoztató – tehát áttekinteni, mit tettek le a témában eddig az asztalra a fejlesztők, akik úgy döntöttek: beleszövik játékukba ezt az isten-dolgot.

Istenszimulátorok

És megteremté az Úr a világot és benépesíté apró emberkékkel, és midőn befejezé a nagy művet, mondá a Játékosnak: itt van, azt csinálsz vele, amit akarsz. Az Urat egyébként Peter Molyneux-nek hívták, a világot pedig, amit 1989-ben teremtett, Populous-nak. Ez volt az első istenszimulátor, amelyben nem egyszerűen egységeket irányíthattunk, épületeket húzhattunk fel, vagy gazdaságot terelgethettünk a növekedés útján: magát a világot alakíthattunk alattvalóink körül, domborzatostul-mindenestül. Az addig nem tapasztalt hatalom elképesztő sikerre vitte a szoftvert, amely évekkel megelőzte korát.

A Populous természetesen szériává érett, majd a nyughatatlan Molyneux új stúdiót alapított, és belefogott saját bevallása szerint minden idők legambiciózusabb játéka, a Black & White fejlesztésébe. (Azért azt tegyük hozzá, hogy Molyneux minden egyes játékát ezzel a felkiáltással jelenti be, hogy aztán a megjelenések után látványos önkritikát gyakoroljon.) A két részt megért szimulátor a Populous hagyatékát ápolta, azzal a különbséggel, hogy isten már nem láthatatlan: egy kéz alakjában büntet és jutalmaz, mellesleg szent állatot nevelget, tanácsadói pedig egy szakállas jógi és egy vicces vörös ördög, tehát teljes a teológiai katyvasz. Még abban sem akadályozta meg semmi a játékost, hogy szociopata despotaként sanyargassa népet – a YouTube-videók tanúsága szerint ezt sokan ki is használták.

Istenszimulátorral azóta is ritkán próbálkoznak a fejlesztők. A gyér mezőnyből kiemelkedik a Lucas Arts 1996-os Afterlife-ja, amelyben hatalmunk már nem is csak isteni volt (aki a keresztény felállás szerint a Mennyországot menedzseli, a Sátánnal legfeljebb egy-egy bartermegállapodás erejéig tartja a kapcsolatot), hanem mindkét túlvilág fenntartása a mi dolgunk volt, sőt még a Föld lakóit is terelgethettük a különböző vallások felé, attól függően, hogy a pokol túlzsúfolt-e, vagy a menny.

A közelmúltban megjelent, egyébként gyönyörű From Dust pedig egy-egy terület domborzata felett adott végtelen hatalmat, hogy megvédhessünk egy nomád törzset a természeti csapásoktól. Határeset, de ide kívánkozik az ezredforduló egyik legszórakoztatóbb pc-s játéka, a Messiah, amelyben egy Bob nevű angyalkával szállhatunk meg és végezhetünk ki a legkülönfélébb módszerekkel bárkit, aki az utunkba kerül, méghozzá közvetlenül Isten parancsára. Maradjunk annyiban, hogy a fejlesztő Shiny Entertainment nem lopta be magát a Vatikán szívébe.

Egy kis vallás nem árthat

A nem ebben az univerzumban játszódó játékokat – elsősorban a szerepjátékokat – előszeretettel öntik nyakon némi teológiával az írók, természetesen ismerős motívumokkal. A már említett Mass Effect széria hüllőszerű bérgyilkosa munka után imádkozik áldozatai lelki üdvéért és aszkétaéletet él, de feltűnik egy faj, amely az egész világegyetemre egy élő, lélegző organizmusként tekint. (Ne feledjük: arról a sorozatról beszélünk, amelyben szabadon szexelhetünk velünk azonos nemű és/vagy idegen fajú szereplőkkel, bár magáról az aktusról szemérmesen elfordul a kamera.)

A Skyrim című, tavaly megjelent kultikus szerepjátékban egy vallási alapú tisztogatás kellős közepén találjuk magunkat, vigyáznunk kell például, mit mondunk a minket faggató karhatalomnak. A sokak által egyszerűen a világ legjobb játékának kikiáltott Bioshock bizarr, víz alatti világát pedig egy minden vallást megvető autokrata üzletember alapította, aki megpróbálta távol tartani a „káros eszméket” Rapture városától – ám amikor kirobbant a polgárháború, a legkeresettebb feketepiaci termék hirtelen a Biblia lett.

A végtelenségig sorolhatnánk példákat az előző kategóriából, úgyhogy inkább csapjunk bele a sűrűjébe. Azokról a játékokról van szó, amelyek nem egyszerűen központi témájukká emelik a vallást, hanem kifejezetten annak népszerűsítésére teremtődtek. Vannak ugyan határesetek, például a legkülönbözőbb testnedvekben tocsogó Dante’s Inferno, amely elég lazán értelmezi az eredeti eposzt: a főhős mélabús költő helyett zavarodott elméjű katona, aki elképesztő mennyiségű vér kiontásával vezeti rá a játékost a keresztény értékek fontosságára. Az igazi csemegék azonban a kifejezetten a vallásos szervezetek – elsősorban a nagyobb keresztény felekezetek - által rendelt játékok.

Isten, áldd meg a kontrollert!

Bár a videojáték egy darabig nem lesz az egyházak kedvenc médiuma, lassan minden műfajnak megtaláljuk a keresztény vadhajtását – változó színvonalon. Guitar Hero helyett ott a Guitar Praise, ha pedig táncolni tanulnánk, a Dance Praise (természetesen teológiailag kompatibilis slágerekkel, mi több, pop és rock kiegészítő csomagokkal). Ez természetesen nem mostanában kezdődött: ha valakinek túl világi lett volna az eredeti Super Mario, megvehette a King of Kings: The Early Years című ugrálós platformjátékot, természetesen Jézussal a főszerepben.

Nem kellett kimaradniuk a keresztény gamereknek a kilencvenes évek eleji 3D-s őrületből sem: a Super 3D Noah’s Ark, bármily furcsán is hangozzék ez, egy teljesen korrekt Wolfenstein-klón volt, természetesen vér és nácik nélkül. A címnek megfelelően Noé bárkájában bolyonghattunk; a cél, hogy jobb belátásra térítsük a megkergült állatokat, például parittyával.

A vallásos játékok állatorvosi lova azonban az Eternal Forces című valós idejű stratégia, amely minden ambiciója ellenére visszafelé sült el. Az apokalipszis utáni New Yorban járunk, ahol egy mindenre elszánt kommandós csapattal kell megtérítenünk (!) az Antikrisztus seregeit (azaz mindenkit, aki nem hisz eléggé Istenben), ha pedig ez nem sikerül, kénytelenek vagyunk megölni őket. A kritikusok többsége szerint a játék bigott, helyenként szexista, és pont nem azt üzeni, amit egy keresztény  terméknek kellene; és akkor a borzalmas grafikáról és bárgyú történetről még nem is szóltunk. Egyikre sincs mentség: a szoftvert 2006-ban adták ki.

Úgy tűnik, még odébb van, hogy a játékipar fel merje tenni a kőkemény kérdéseket vallástémában, és ez a keresztény fejlesztőkre is igaz. Érdemes azonban böngészni a vonatkozó fórumokat: bizonyos fundamentalista körökben rendületlenül tartja magát a nézet, hogy a videojáték a sátán eszköze arra, hogy sötétségbe borítsa elménket. Persze, ha nekik van igazuk, úgyis mindegy: pokolra jutunk mind.

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez
A rovat legújabb anyagaihoz
Az eltűnt szexistennőkhöz 

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.