Hendrix az a fajta gitáros-dalszerző volt, aki ha kezébe vette a céleszközt, és lefogott rajta három hangot, akkor is nagyjából hatszor hallgathatóbb bluesos riffet rittyentett össze a nagy átlagnál. És mivel elég sokszor pengette meg a hathúrost stúdiókörülmények között, ezért bődületesen gazdag életművet hagyott hátra maga után, melyekből még manapság is bátran ki lehet adni egy remek korongot, tele ritka stúdiófelvételekkel.

A People, Hell & Angels már a negyedik posztumusz Hendrix-album, Eddie Kramer, Hendrix stúdiósa/producere szerint az utolsó is egyben, nincs több elfelejtett remekmű, új felfogásban felvett csoda, de ugyebár soha ne mondd, hogy vége… A lemez teljesen nyilvánvalóan a régi rajongók kiszolgálására került boltokba, és ennek fényében nehéz is bármilyen extra elvárást támasztani felé. Bő 52 perces Hendrix-esszencia a jól megszokott bluesos, funkos témákkal, szinte egytől egyig remek, bár már korábbról megismert dalokkal (minden track ’68 és ’70 között született az Electric Ladyland-et követő album munkálatai során), amelyek mind azt támasztják alá, hogy bőven volt még szufla a 27 éves korában az élők sorából eltávozott Hendrixben.

Az igazi Hendrix-fanatikusok már szinte az összes tracket ismerik, de ilyen minőségben és ilyen felfogásban még biztosan nem hallották őket. Eddie Kramer majdhogynem csodát művelt, a dalok frissen, harapósan szólnak, és még ennyi év távlatából is ütnek, akárhogyan is játssza őket a mester. Rajongóknak, blues-fanatikusoknak kötelező. Hangerőt rá, és hadd menjen!