Az Éjjeli féreg rendezője a Netflixre hozta ki a Velvet Buzzsaw-t, ami egyszerre éles társadalomkritika és horror tele jobbnál jobb színészekkel. És a legjobb példa arra, hogy ettől még nem biztos, hogy jó lesz egy film.

Dan Gilroy az Éjjeli féreggel egy szempillantás alatt elért a csúcsra. Olyan sötét képet festett a társadalom médiafogyasztási- és gyártási szokásairól, hogy egyből meg is szavaztuk neki az év filmje címet, és ha valaki ilyesmire képes, akkor attól bizony nagyon sokat vár az ember a későbbiekben is. Az viszont általában rossz jel, ha egy nagyon jó rendező következő filmjét már a Netflix kezdi el forgalmazni, de a helyzet egyáltalán nem annyira pocsék a Velvet Buzzsaw esetében. Csak kicsit.

Gilroy ugyanis nem képes megint csodát művelni, de érezhetően azon van, hogy megközelítse az Éjjeli féreg színvonalát, és van is egy sztorija, ami alapjaiban meg is közelítené azt, csak éppen teljes kidolgozottságában egyáltalán nem áll össze. A Velvet Buzzsaw ugyanis most a művészvilágnak megy neki, többnyire nagyon okosan, néha nagyon viccesen, máskor pedig eléggé véresen.

A film eléggé horrorra lőtte be magát az előzeteseiben, kár volt, mert nem az, inkább egy karikatúra a művészvilág álságosságáról, ami néha tényleg meglepően véressé és ijesztővé tud válni. De egy kicsit sem ijesztőbbé, mint az előzetesei. És tulajdonképpen nincs is benne semmi olyan, amit ne láttál volna az előzetesben. Pont ettől frusztráló az egész, és nem azért, mert a szereplőivel együtt csúszunk bele az őrület legmélyebb bugyraiba.

Ez a film teljesen nyílt kártyákkal játszott, ezért ijesztővé már nem tudott válni. Pont akkor és pont azok halnak meg pont úgy, ahogy már láttad. Ha láttad a trailert. A Velvet Buzzsaw másik része, a művészet karikatúrája viszont prímán működne, de egy idő után teljesen érdektelenné válik, amikor már semmi mást nem akar megmutatni a film, csak azt, hogy hogyan döglenek bele ebbe a kalandba szép lassan a szereplők.

A történet egyébként alapjaiban véve elég egyszerű: egy nem túl szép napon az egyik galériának dolgozó Josephina holtan találja a társasházuk egyik lakóját, majd felfedezi, hogy az öreg eléggé zseniális festő volt, aki egy halom művet hagyott hátra. A lány úgy dönt, hogy a család nélküli halott művészt ő képviseli, de mint a cápák, úgy kezdenek rajzani az őt körülvevő emberek a hagyaték körül. Aztán jön a meglepi: a képek néha önálló életre kelnek, hogy riogatni kezdjék azokat, akik megérdemlik. A bunkó kritikust, a pénzéhes galériatulajdonost, meg aki még nagyjából szembe jön, és egy kicsit is simlis.

Alapjában véve ebből egy elég komplex horrort lehetne kihozni, de mégsem áll össze az egész. Amikor szimplán szatirikus hangvétellel mutatja be a jelenkor művészvilágának minden nyűgét, eszméletlenül szórakoztató tud lenni. Néha már-már zseniális. Az ottfelejtett szemeteszsák vagy a vérben tocsogó hulla művészetnek nézése egyenesen felejthetetlen.

A színészekkel sincs semmi probléma, Jake Gyllenhaal nagyot alakít a biszex kritikus szerepében, de még nagyobbat játszik Zawe Ashton, akinek karaktere akkora ívet ír le a film játékideje alatt, hogy az ember szurkol annak, hogy inkább őt nézze, mint a mostanában szokás szerint csak ide-oda tántorgó John Malkovich-ot, aki szerencsére most olyan szerepet kapott, ami tényleg jól is áll neki. Rene Russo és Toni Collette nem dolgozhattak sokkal, mégis megpróbálják kihozni a karakterükből, amit lehet, még ha nem is sok az.

A filmmel inkább az a baj, hogy túl sokat akart, és nem igazán tudta, hogyan passzoljanak össze a részei, és nincs igazán kiért aggódni sem. Egy-egy olyan szereplő van csak, aki megérdemli, hogy túlélje az egészet, de ők teljesen jelentéktelenek a sztori szempontjából. A többiekkel azonosulni vagy szimpatizálni szinte lehetetlenség. A másik probléma, hogy a mondanivalója meglehetősen egyszerű, mégis olyan, mintha túlbonyolítaná, mintha csakazértis túlmisztifikálná azt.

Csak hát van ezzel egy kis gond. Itt volt nekünk a Ruben Brandt, a gyűjtő. Pont ilyen rémálomszerű festmény-horrorral operált itt-ott, és még mondanivalója is volt, de ezt a mondanivalót annak ellenére is annyira szépen át tudta adni, hogy a film maga rettenetesen komplex, első nézésre teljesen megfejthetetlen szimbólumrendszerrel haladt előre. Az irdatlan nagyságú utaláshalmaz és a hihetetlen kaotikussága ellenére mégis az tűnik az egyszerűbb filmnek, míg a Velvet Buzzsaw egy nézhető, de összességében mégis jóval gyengébb mozinak, amiben nem rossz a sztori, és a színészek is jók, csak valahogy mégis hiányzik belőle az összeszedettség.

De persze felfogtuk a lényeget: csak azért alkossunk, mert szeretünk alkotni, ne érdekeljen minket a művészet pénzügyi oldala, mert akkor a művészet fog felfalni minket.

6
  • Dan Gilroy ennél jóval többre képes
  • Jake Gyllenhaal és Zawe Ashton viszont nagyszerűek
  • Teljesen feleslegesen bonyolítja túl az egyszerű mondanivalóját

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon