Ben Stiller legújabb filmjében megmutatja milyen az, amikor a mérges E.T. nem valamelyik nagyvárost, hanem az álmos agglomerációt szemeli ki magának.

Glenview az amerikai kertváros non plus ultrája. Itt annyira rendben van minden, hogy a füvet szögmérővel és körömollóval vágják, a helyiek pedig olyan tökéletes nyugalomban – vagy unalomban – élik mindennapi életüket, amit egy új építésű lakópark propagandafilmje is megirigyelhetne. Egy nap aztán olyan dolog történik, ami még egy bandaháborúktól sújtott mexikói metropoliszban is szemöldökráncolásra késztetné a rend sokat tapasztalt őreit.

A helyi nagyáruház biztonsági őrét valaki (vagy valami) eléggé elítélhető módon megnyúzza és feltrancsírozza, a kisváros rendőrsége pedig egy karakán vállrándítással nyugtázza a dolgot. A szupermarket szociálisan hiperérzékeny igazgatójára (Ben Stiller) hárul hát a feladat, hogy polgárőrséget toborozva a végére járjon az ügynek. Feltehetőleg nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a csúnya gyilkosságot nem a szomszéd Kati néni követte el egy komolyabb féltékenységi roham alkalmával, hanem egy randa földönkívüli, aki ráadásul nincs egyedül.

Ha masszív déja vu kerített hatalmába a film megtekintése közben, akkor megnyugtatunk; jó nyomon jársz. Komoly feladat ugyanis összeszedni, hogy a Kertvárosi kommandó készítői pontosan hányszor nyúlták le a Vaskabátok, az Idegen arcok vagy akár a Sötét zsaruk című filmek elemeit. Ezzel egyébként alapból nem lenne semmi baj, hiszen – Tarantino óta tudjuk – lopni nem bűn, azonban kritikánk tárgya nem képes sem a feszültséget, sem a minőségi humort az innen-onnan szedett foltokból összefércelt cselekmény zsákjában tartani.

Bár a Vaskabátok-ból megpróbálták átemelni a meglehetősen műfajidegen – ám okosan alkalmazva hangsúlyteremtő – brutalitást, de a mérföldekről előre tervezett és sebészi pontossággal csattanó poénok tekintetében már nem sikerült tanulni Edgar Wright klasszikusától. Az egymásra halmozott, teljességgel ötletszerűnek ható szituációk így sajnos csak akkorát szólnak, mint egy csecsemő alá rakott fingpárna.

A színészek részéről milliméter pontossággal azt kapjuk, amit a stáblistát látva már hónapokkal ezelőtt elképzeltünk: Stiller rutinszerűen hozza a becsületes, de állandóan beégő kisembert, Vince Vaughn pedig ezerszer látott eszköztárából ugyanazt a suttyó, de szerethető karaktert építi fel, amit minden filmjében. Itt van az egyre divatosabb Jonah Hill is, aki szinte egy az egyben áthozta a 21 Jump Street – A kopasz osztag-ból megismert bizonyítási kényszertől sújtott karakterét, és a nálunk jószerével ismeretlen brit komikus, Richard Ayoade sem képes kiemelkedőt alkotni.

Ennyi finnyáskodás után le kell azonban írnunk, hogy a Kertvárosi kommandó kisebb megingások után sikerrel egyensúlyoz át a bűnrossz filmeknek fenntartott pöcegödör felett. Embere – és persze az ember hangulata – válogatja, ez mekkora érdem, de ahhoz mindenestre épp elég teljesítmény, hogy ne zavarjuk el az idétlen amcsi humorra fogékony nézőket a pénztárak elől.

Bár a bemutatott gyakorlat nélkülöz mindenféle kellemet és eleganciát, a pihentebb nézőket megnevettethetik a szemmértékre még épp jól időzített bénázások, a jó értelemben vett ferrelli értetlenkedés, néhány alpári poén, és ők a teljesen tűrhető látvány okán sem fognak panaszkodni. Az említett nézők szórakozását csak az örök elégedetlen kritikusok fogják megzavarni, amint a popcornt kiborítva dühösen távoznak a teremből.

Tovább:
A legfrissebb cikkekhez
A rovat legújabb cikkeihez
Magic Boys-kritikánkhoz: Koltai Róbert tangája majdnem kényelmes

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés