Nem ez volt Rob Halfordék pályafutásának legjobb koncertje, a Judas Priest frontembere nem túl jó formában került a Sportaréna színpadára, de a rajongókat láthatóan ez annyira sem érdekli, mint Britney Spears.

Sosem fogom elfelejteni a 2011-es Judas Priest-koncertet a Szigeten. Nem is akartam ott lenni. Nem akartam, hogy egy kései fesztiválkoncert bárhogyan is csorbítsa fiatalkorom rajongásának egyik tárgya iránt érzett lelkesedésemet, valamiért féltem attól, hogy nem olyan formában látom a Priestet, ahogy szeretném, úgyhogy inkább egy sokkal érdektelenebb koncert felé vettem az irányt. Aztán szóltak, hogy azonnal menjek. Inkább fussak. Rob Halfordék ugyanis az Epitaph-turné keretében sem voltak egy fikarcnyit sem gyengébbek, mint korábban, konkrétan lezúztak mindent a környékükön brutális erejű energiákkal, ami annyi idősen még mindig úgy áradt belőlük, mint a közönségből a sörszag. Életem egyik legjobb bulija volt.

Mikor kijött az új album, a Firepower, biztos voltam benne, hogy egy stúdióban ilyen jó formában lévő banda valószínűleg felrobbanthatja a színpadot akkor is, ha csak a friss dalokat játsszák, csak tegyék azt, amit mindig, jó vizuális megoldásokkal, tökéletes játékkal zúzzák le egy nagyobb embertömeg agyát, aztán jöhet a Living After Midnight, és mehetünk haza boldogan. Tegnap sokan mentek haza az Arénából boldogan. Pedig ez volt a Priest egyik legrosszabb magyarországi koncertje.

Talán azért is, mert a bandát két legutóbbi turnéállomásán nem fogadták túl jó körülmények (Bulgáriában összecsípkedték őket a szúnyogok, Bukarestben catering-pokol várta őket), talán csak szimpla fáradtság, ki tudja. Halford nem ilyen szokott lenni. Öregszik, persze, de ennél jóval több van benne. A koncert felében csak maga elé nézve csoszogott majdhogynem élettelenül, ami hát persze, mindig megtörténik, de nincsenek meg azok a pici beindulások, azok a közönségbe kinézések, az a pici extra, csak a hangja, ami még mindig működik. Azokra az extrákra a koncert feléig kellett várni, de akkor sem jöttek energikusan.

A mögöttem álló srác a Firepower intro alatt üvölti el a hangját, „dzsúdászpríííszt” végtelenítve, aztán amikor elindul az új album címadó dala, közli, hogy ez szar, majd elmegy sörért. Mármint nem a dal szar. A hangzás. Tény, hogy kellett pár perc, hogy ráálljon az ember füle, emelhettek volna bőven a hangerőn is, de aztán megszólal a Grinder, helyreáll egy kicsit a rend, és onnantól már az sem érdekel senkit, ha Halford végigfekszik egy halk koncertet.

A Judas Priest azért zseniális, mert olyan dalokat írtak a karrierjük alatt, amikbe képtelenség belekötni. Ha lejönne egy űrlény a Földre azért, hogy megtudja, mit jelent a metál, a legteljesebb nyugalommal le lehetne neki játszani az életművük bármelyik dalát, és az űrlény tökéletes válasszal menne haza a bolygójára. Ilyen dalokkal nem lehet tévedni. Ezek a dalok még akkor is elviszik a balhét, amikor a zenekar maga nincs a legjobb formában.

Bár tulajdonképpen illene szétválasztani Halfordot és a zenekart. A zenészek szokás szerint marha jól játszottak, Richie Faulkner ráadásul továbbra is iszonyúan szórakoztató gitáros, aki mindent lát, mindenkivel barátkozik és mindenkit befenyít két virga között, aki nem bulizik az életéért. Halford volt az egyetlen gyenge láncszem, de megtette, amit meg tudott.

"A Maiden azért jobban adta" - mondta mögöttem egy srác egy másiknak szomorúan a koncert vége felé, és nem lehet vele vitatkozni. Egyetlen dologban azonban igen. A Maiden másképpen teátrális. A Priestnél nem szól minden a látványról. Itt nincs óriás Eddie, csak irdatlan mennyiségű kabát, ami a frontemberen landol, miközben hátul hol okés, hol kifejezetten érthetetlen minőségű vetítések mennek. Itt a zene a lényeg, az, hogy mindenki szégyentelenül ölelhesse keblére a metált másfél órára. Ezt mindig is nagyon lehetett szeretni a Judasban. Hogy a frontembere nem szántja fel a színpadot? Na és? Lassú, de közben annyira metál, hogy annál metálabb a világon nem létezik.

Az a szép Halfordban, hogy még magához képest kevesebb energiával is el tudja érni, hogy nagyobb embertömegek induljanak be az olyan klasszikusokra, mint a Hell Bent for Leather, a Turbo Lover vagy a kötelező Painkiller, ami még mindig hatékonyan szünteti meg a korpásodást. A Judas még mindig Judas, lehet értük rajongani, lehet szeretni őket az olyan gesztusaikért, mint amikor a kivetítőn egy szóló erejéig megjelent a betegeskedő, turnézástól elvonult Glenn Tipton, na meg persze a dalokért, amik képtelenek megöregedni. Azt írták, visszatérnek. Térjenek csak. Még mindig elüvöltjük a hangunkat a Breaking the Law-ra. Csak hát jó lenne egy energikusabb Rob Halfordot látni majd a színpadon néhány év múlva. Lehet, hogy nagy kérés ez.

Fotók: Kovács Tamás/MTI

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon