És ez nem egy rémálom, ez a Kingdom Hearts III. Játszanod kell vele, ha jelentett neked valamit gyerekkorodban a Disney.

Pont játszottam a PS Classicommal, amikor egyszer csak jött a felismerés: nekem rettentően hiányoznak az olyan régi Disney-platformjátékok, mint a The Lion King, az Aladdin, vagy a Herkules, amit éppen akkor játszottam. Khm, milyen törés a PS-en, nem értem? Hiszen rajta van alapból is, nem? Ja, nem. Most viszont ezek a régi karakterek és még újabbak is páros lábbal rúgják rád az ajtót, aztán kiragadnak a valóságból, és úgy visznek vissza a régi időkbe, hogy tulajdonképpen épphogy csak annyi közük van hozzájuk, hogy a szereplői ugyanazok.

A Kingdom Hearts ugyanis még mindig az a játék, ami ügyesen házasítja össze a Final Fantasy-címek világainak hangulatát a Disney-univerzummal, ami így papíron extrémen hülyén hangzik, de játszva vele már nem. Mert igen, jól működhet együtt Donald, Goofy és egy tüsihajú japán kissrác, aki kulcskarddal hadonászik. Igen, ez továbbra is rettentő hülyén hangzik, de elég egy pillanat ahhoz, hogy az ember ne gondolkodjon, csak menjen a játékkal.

Aki nem játszott az eddigi epizódokkal, az eléggé bajban lesz, ha meg akarja érteni, miről van szó, de ha esetleg nem érdekel a történet, akkor is élvezhető ez az egész balhé, csak kicsit kevésbé. A lényeg az, hogy karaktereinkkel különféle Disney-világokat kell felszabadítanunk a szívtelenek fogságából, ami egy erős hack’n’slash-mókát jelent RPG-beütésekkel, fejleszthető karakterekkel, eszméletlen jó hangulattal, csak az a nagy kérdés, hogy kinek.

A Kingdom Hearts III egyértelműen azokra lő, akik ismerik az előzményeket, telepakolta az akciódús pörgéseit meglehetősen hosszú átvezetőkkel, amelyekben állandóan visszautalgat a korábbi eseményekre, az pedig sokszor csak pislog, akinek fogalma sincs, mi történt korábban. A játékot bevezető klipből semmi sem derül ki egy újonc számára, a régi játékosok viszont érthetik, hogy mi folyik benne, jó és rossz harca, Disney-karakterek, keyblade-ek, és legyen nekünk ennyi elég.

Azért rettentően érdekes ez az egész, mert a jó öreg Disney-hangulatba úgy olvad bele a JRPG-feeling, hogy azt az ember nem is látja előre, legalábbis azt nem, hogy mennyire illenek egymáshoz. A főszereplő, Sora egyértelműen inkább egy japán anime főhőse lenne, mint egy Disney-rajzfilmé, de itt van, és jól működik együtt a régi kedvencekkel, viszont nem azt fogod imádni ebben az egészben, hogy mennyire különleges, hanem hogy milyen Disney-szereplőkkel kell együtt dolgoznod.

Nem kérdés egyébként, hogy Miki egérék szempontjából szükség volt-e egy harmadik részre, hiszen a cég nem csak a Marvelt vásárolta fel időközben (akikkel hála istennek nem kezdenek semmit itt), hanem a Pixart is, így akadnak új világok bőven, olyan világok, amelyekbe jó belehelyezkedni, és olyan szereplők, akiket jó itt látni, legyen az Remy a L’ecsóból vagy Woody a Toy Storyból.

A hangulat folyamatosan változik, a különféle világok teljesen eltérőek, így elég nehezen lehet ráunni a harmadik részre, a legszebb viszont a játékmechanika, ami annyira bazári, amennyire csak lehet, és annyira lehet ezért szeretni, hogy legszívesebben jó szorosan magadhoz ölelnéd. Hiába az egyszerű hack’n’slash, a karakterek egymással összefogva olyan mutatványokat tudnak bemutatni az ellenfelek nem annyira nagy örömére, amelyek látványosságnak sem utolsók, nem mellesleg még pusztítóak is.

Az hagyján, hogy mondjuk egy-egy erősebb speckó támadást magunk is be tudunk vinni, de az együtt bemutatott csodák egyszerűen olyanok, hogy nincs mese, az ember egyből némi gombára gyanakszik, mert hát micsoda pusztítást tudunk végezni, amikor egy lövöldöző dodzsembe pattanunk vagy csilli-villi hullámvasútra ülünk, esetleg egy szintén neonfényes kalózhajóval aprítjuk az ellent? Le kellene állni a kábszival, srácok, de azért köszi mindent!

Hála istennek grafikai szinten is minden remekül működik, a játék gyönyörű, és sikerül tökéletesen visszaadnia a Disney-rajzfilmek hangulatát, magyarul az egész tényleg olyan, mint egy időutazás, amire nem tudod, hogy miért kellett ennyit várni. Nyilván a Pixar-felvásárlás adott löketet a kreatívoknak, és bekerült még A Karib-tenger-széria is, de jó kérdés, hogy azok, akik felnőttek az előző epizódok óta, mennyire éhezik majd a kihívást ebben az egészben.

Mert kihívás, na az nincs túl sok benne, már ha baj ez egyáltalán, mert így legalább tényleg könnyedén lehet lubickolni a hangulatban viszonylagos agyérgörcs nélkül. A bossharcok is leginkább csak addig idegesítőek, amíg nem jön rá az ember arra a szükséges koreográfiára, amit le kell nyomnia a siker érdekében.

A Kingdom Hearts III-nak igazából mondhatnánk, hogy szerencséje van, de valószínűleg inkább pontos tervezés eredménye, hogy nem lett unalmas. Pont, mikor már eleged kezd lenni egy-egy világból, jön egy újabb, ahová elrepülhetsz a Gummishippel, és új lendületet kap az egész. A harcokra azért nehéz ráunni, mert rettenetesen pörögnek és annyira őrülten látványosak, hogy olyan a világon nincsen, közben pedig tényleg úgy néz ki néha az egész, mintha konkrétan az animációs filmek kellős közepén ácsorognánk.

Magyarul ha Pixar-rajongó vagy, akkor nem kérdés, hogy kell-e neked a Kingdom Hearts III, de nem töményen Pixar-menet ez, beköszön Micimackó, Aranyhaj és a Hős6os is többek között, úgyhogy nincs az az isten, hogy csalódjon benne az, aki imádja ezeket a figurákat. Hogy Sora néha egy kicsit idegesítő? Hát az, de ez legyen a legnagyobb problémánk. A többiek majd bőven kárpótolnak mindenért.

8
  • Ha nem ismered az előzményeket, akkor is szórakoztató, csak kicsit kevésbé
  • Profi hack\'n\'slash RPG-elemekkel, brutálisan kreatív speciális támadásokkal
  • Olyan, mintha tényleg a Disney-világok közepébe csöppennél

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon