Kostyál Márk első nagyjátékfilmje, ami gyakorlatilag inkább egy kortárs western, elemi erővel rúgja rád az ajtót, és később sem enged el, végig fojtogat a hangulat, a közeg és a naturális erőszak.
Miután a Kojot már egyéves, semmiképp sem nevezhetjük kritikánkat úttörőnek, azonban Kostyál filmje teljesen radar alatt maradt, szinte semmit sem költöttek a marketingre, és ha most nem kap össze a forgalmazó és a rendező, akkor most nem beszélhetnénk erről az amúgy méregerősre sikerült magyar filmről.
Most azonban, hogy hájp lett körülötte, a videomegosztón százezren nézték meg, így ismét mozikba viszik. Jó hír ez.
Merthogy az Aranyélet és a Terápia után hiányérzetünk volt, hogy a sorozatok mellett a nagyjátékfilmekben elmarad a színvonal, erre előbukkan újra a Kojot és lever mindenkit. Az utóbbi évtizedek talán legőszintébb filmjéről van szó, amely tökéletes korrajz és vidékábrázolás is egyben, erős jelenkori áthallással, melyet áthat a tipikusan magyar szervilizmus, miközben az egész sztori leképezi a társadalomban felgyülemlő, robbanásra kész feszültséget – iszonyú sok vérrel és brutalitással.
Az első jelenet, ami legalább negyedórán át tart, mindent elspoilerez a filmről: nyers, erőszakos, könyörtelen.
A magyar filmekhez szokott szemnek meglepően tökéletesen leforgatott, kíméletlen verekedéssel kezdődik, ahol egy felfoghatatlanul nagydarab fickó ver szarrá mindenkit, konkrétan hallod és érzed, ahogy törik az orr, reccsen a csont, repülnek a rendőrök, miközben az asszony óbégat, a gyerek sír, a kutyák ugatnak, te meg a feszültségtől feszengsz a kényelmes kanapén. És rögtön tudod, hogy itt a földért bármit megtesz a helyi döbrögi és a kujon fia, aki ezt az ominózus bunyót kicsit arrébb a sárga sportkocsijából figyeli.
Az ifjabb Szojka Pál (Mátray László) és a véres óriás között lezajló párbeszéd pedig mindent elárul a darabról:
- „Hát kellett ez?!” – kérdezi a copfos ficsúr.
- „Egyszer ti is el fogtok csúszni” – válaszolt reménykedve az egykori telektulaj.
A Kojot főszereplője, Bicsérdi Mihály (Mészáros András), a pesti bankár, akinek tele lett a puttonya a fővárosi mókuskerékkel, a nagyvárosi bunkókkal és az egy helyben toporgással, így kapóra jön neki a makacs nagyapjának, az igazi kojotnak a végakarata. Az öreg ráhagyja vidéki, romos házát, mondván szálljon le a töke Misinek és költözzön le, vigye tovább a háborút, ami közte és a helyi patriarcha, Szojka Pál között zajlott.
Szojka (Kovács Frigyes pazarul alakít) Tűzkő falu atyaúristene, övé minden ott a környéken, még a polgármester is, minden telket beránt, hogy végigvigye fantasztikus tervét: a svédek segítségével felépüljön egy wellnessközpont, mert hát gyógyvíz az biztosan van valahol.
De a Bicsérdi família nem adja a földjét, cserében nem kap engedélyt az építkezésre, sőt a tüzépen sincs semmi Misi számára. Viszont leszállnak a tökei és nekimegy a nagyúrnak, akkor is, ha háromszor verik péppé, mert hát a felnőtté válás erről szól (?). Meg talán arról, hogy végül, amikor már tényleg mindent megtettél, akkor képes legyél elengedni.
Ki kell emelni Kostyál vidékábrázolását, amely olyan zseniális lett, olyan kis rezervátumot hozott létre, melyet látva minden vidéki 35 pluszos villámgyors időutazásba csúszik bele. Zacskós tej, kétkilós kenyerek a fa polcon, sárga ing a krepp papírral díszített lagzin, hasközépig engedett nyakkendő, optikailag büdös, poliészter blúz, ujjatlan ing, kocsma, csemege bolt, tényleg minden a helyén.
A film összességben remek, noha természetesen vannak hibái. Például a női főszereplőnek, Eszternek (Dobra Mária) a karaktere kissé elnagyolt, ő leginkább csak ott tengődik, a szenvedése közel sem izgalmas, inkább idegesítő, a végső fordulat pedig reméljük, csak valamiféle fricska. Mert ha nem, az baj. Misi is inkább atipikus főhős, akiért nehéz egyértelműen rajongani: rengeteg rossz döntést hoz, túltolja, bekattan. És a végkifejlet ebben az esetben is kissé elnagyolt és nem illik a megelőző két órához. Valamit nem láttuk jönni ifjabb Szojka viselkedését sem.
Kostyál alapvetően rengeteg kockázatot vállalt a filmmel, ismeretlen színészekre bízta, kegyetlenül brutálisra vette a konfliktusokat, azonban bejött, mert egy sodró lendületű, igazán őszinte és emlékezetes film lett belőle.
(Fotó: Mafab)