Párizsban ültünk le A Hangya és Darázs premierje után beszélgetni Evangeline Lillyvel, aki meglepően őszintén beszélt élete minden területéről, többek között kontrollmániájáról, ami megnehezíti az életét. És másokét is. De már dolgozik rajta.

- Ha megkérdeznénk a kollégáidat, mit mondanának, milyen veled dolgozni?

- Van benne kihívás, mert kontrollmániás vagyok, és itt egy hatalmas stábbal kellett együtt dolgoznom. Amikor Darázst látjátok a vásznon, akkor nem engem láttok. Az csak részben vagyok én, plusz a rendező, plusz a kaszkadőrök, plusz a speciális effektekért felelős csapat, a producerek. Én pedig kontrollmániás vagyok (nevet). Ez így elég nehéz ügy.

- De kontrollmániásként nem pokol számodra a színészet?

- Dehogynem. Valóságos tortúra néha. Viszont nagyon biztos munka. De most komolyan. Egy fantasztikus meló, amiből sok pénzt tudok keresni a családomnak, és el tudom tartani őket. Én vagyok a kenyérkereső a családban, a férjem főállású apukaként van otthon. A színészet stabilitást és szabadságot is ad, és szeretem, hogy el tudok mesélni vele sztorikat. Ez számomra a legfontosabb: történeteket mesélni.  Szeretem, hogy el tudok vele érni embereket, hogy össze tudom hozni őket, hogy talán szebbé is tudom tenni a napjaikat. Ki ne szeretné azt mondani, amikor már megöregedett, hogy valamennyire szebbé tudta tenni a világot? Valahol ez az élet célja. De maga a munka számomra szörnyen pokoli kontrollmániásként, mert nincs a kezemben az irányítás. Semmilyen szinten sem.

- Hogyan tudod magad túltenni ezeken az érzéseken, amikor forgatsz?

- Egy rakás alkohollal (nevet). Nem, nem igazán. Az az igazság, hogy egész életemben a lelki egyensúly elérésére törekedtem. Ez mindig átalakul és változik, ezért nehéz lenne azt mondani, hogy egy bizonyos képességet már teljesen birtoklok. Mindig túlnövök dolgokon, így maradok örökké mozgásban, ez tölti ki az életem nagy részét. Ez hajt afelé, hogy mindig kihívások elé állítsam magam.

- Azt mondod, nehéz neked kontrollmániásként. De mennyire nehéz a többi színésznek veled?

- Tudod, kinek nagyon nehéz? A rendezőknek. Én az a fajta ember vagyok, aki megkérdezi minden egyes jelenet előtt, hogy akkor mit is csinálunk, milyen szögből vesznek, honnan világítanak, miért jövünk be arról, amerről, szóval minden, de minden információra szükségem van. Rengeteg olyan színész van, aki csak belép, és megkérdezi, hogy hová álljon. És ennyi. Én nem vagyok ilyen. A rendezők néha forgatják a szemeiket, és mondják, hogy „gyerünk már Lilly, csak menj és játssz”. Peyton Reednél, A Hangya és a Darázs rendezőjénél ráadásul még annyira sem volt a kezemben a kontroll, mint máskor. Szerencsére az első filmet együtt csináltuk végig, és imádtam A Hangyát. Nagyon boldog voltam, amikor láttam, milyen jó lett. Megbíztam benne. Szóval amikor a kontrollmániám elérte a tetőpontot, egyszerűen csak elengedtem a dolgokat, és mondtam, hogy oké, akkor mehet a felvétel. Nagyon kevés emberben bízom ennyire.

- Az életed mely részére nem vagy szerinted hatással? Valószínűleg most a családodra sem vagy, ha épp dolgozol, és sajtókörúton vagy.

- Nagyon jó kérdés (nevet). Tulajdonképpen csakis saját magamat tartom kontroll alatt. De nagyon keményen próbálkozom, hogy irányíthassam a családomat. Még akkor is, ha távol vagyok. A férjemet néha komolyan eligazítom, hogy mit hogyan tegyen, de azért igyekszem visszafogni magam. Most már inkább csak javaslok neki ezt-azt, de nem érdekel, hogy úgy csinálja-e, ahogy én szeretném. De azért persze elmondom, hogy mik a javaslataim (nevet). Például ma reggel is, amikor készülődtem, kikészítettem szerencsétlen stábomat, mert volt az a pont, ahol átvettem a fodrász, a sminkes és stylist munkáját. Borzasztó.

- Hogyan tudsz így egyáltalán zöld háttér előtt forgatni? Ahhoz eléggé el kell engedned a kontrollt...

- Nincs igazán sok esélyem, már szinte minden filmben zöld háttér előtt kell forgatni. Ez mondjuk az én esetemben különösen így van. Valamiért folyton sci-fikben és fantasykben landolok. Ott muszáj zöld háttér előtt dolgozni.

- Miért válogatnak be téged folyamatosan sci-fikbe és fantasykbe? Nincs túl sok képzelőerejük a producereknek vagy neked nincs kedved más jellegű filmekben és sorozatokban játszani?

- Kicsit mindkettő. Amikor 2005-ben először jártam a Comic-Conon a Lost miatt, nagyon meg voltam ijedve. Azt gondoltam, hogy egy rakás fura ember közé kerültem. Nem tudtam, mire számítsak. Pár év alatt viszont rájöttem, hogy azok ott az én embereim. Én is egy különc vagyok. Az egész gyerekkoromat a képzeleteimben töltöttem. Nem a valódi világban éltem. Ezért is lehet az, hogy amikor sztorikat mesélek el, akkor azokat nem feltétlenül a valódi világ keretein belül akarom elmondani. Ez azt jelenti, hogy az az erős, kőkemény női szerep, ami úgy tűnik, az erősségem, amit jól tudok hozni, az többnyire csak egy elképzelt világban jeleníthető meg. Amikor beválogatnak egy szerepre, akkor talán pont azt látják bennem, hogy egy olyan karakterre vagyok jó, aki nem a valódi világból érkezik.

-  Az, hogy a Lostban és a Hobbit-filmekben is szigorú titoktartásra voltál kényszerítve, segített abban, hogy a Marvel-mozikról se kotyogj ki titkokat?

- Igen. A Lostnál még harcoltam a titoktartás ellen, nevetségesnek tartottam, nem akartam páncélszekrényt a házamon kívülre a forgatókönyveknek, mégsem nemzetbiztonsági adatokról volt szó, a fenébe is. Harcoltam, harcoltam és harcoltam, de nem jutottam sehová. Amikor bekerültem a Hobbitba, akkor már elengedtem, mondtam, hogy oké, tudom, hogy biztonsági őr fogja hordozni a forgatókönyvemet, csinálják csak, amit akarnak. Amikor a Marvelhez kerültem, akkor már ezek után fel sem tűnt ez az egész.

- Alá kellett írnotok valami papírt arról, hogy nem spoilerezhettek?

- Nem igazán, egyszerűen megy ez: spoilerezel, és nem vagy benne a következő filmben.

- A Lostban sem kellett aláírnotok semmit?

- De, ott igen. Sőt, ott minden egyes forgatókönyv kézhez vételekor alá kellett írni egy titoktartási nyilatkozatot. Nagyon nem bíztak bennem (nevet).

- Gondolod, hogy a „me too”-mozgalom miatt lett A Hangya és a Darázs ennyire nőorientált? Te főhős lettél a második részben, és a főgonosz is nő lett benne.

- Kevin Feige szerintem előre látott valamit. Ezt a filmet már jóval azelőtt kezdtük tervezni, hogy elindult volna a „me too” és a „time’s up”. Akkor kezdtük a munkát, amikor a Harvey Weinstein-botrány kitört, a „me too” pedig csak akkor indult be, amikor már négy hónapja forgattunk. Ekkorra már minden megvolt, a film címe is, a története, és semmi sem változott utána. Szóval nem volt hatással a filmre. Szerintem az olyan művészek, mint amilyen Kevin, valahogy folyamatosan rajta tartják az ujjukat a korszellem ütőerén. Valamit érzett. Nagyon sok producer most azért gondolkodik másképp a nők szerepéről a filmkészítésben, mert nagyon sokan ordítanak rájuk minden oldalról. Félnek, hogy elvesztik a munkájukat. Kevin viszont nem ilyen. Rá nem ordibál senki.

- Az első rész után azt nyilatkoztad, hogy szeretnéd, ha Michelle Pfeiffer játszaná a mamádat a következő részben. Miattad hozták be őt erre a szerepre?

- Igen, tényleg ezt mondtam, de nem miattam történt. Amikor Peyton (Reed, rendező) először elmondta, hogy Michelle játssza majd az anyámat, felsikítottam, hogy „úristen, hát emlékszel, hogy 3-4 évvel ezelőtt azt mondtam, hogy hadd játssza az anyámat Michelle Pfeiffer?”. Erre ő furán nézett, és azt mondta: „tényleg?”. Sosem hallgat rám. Szeretném azt hinni, hogy közöm volt hozzá, hogy kimondtam és úgy lett.

- Miért vagy érte annyira oda?

- Totálisan megőrültem Macskanőért, amikor fiatalabb voltam. Olyan akartam lenni, mint ő, bálványoztam, fantáziáltam róla, ő volt a példaképem. Próbáltam rájönni, hogy miért hatott rám így pont ez a karakter és a játéka, mert egyébként szerettem más filmekben is, például a Keresztanyában és a Grease 2-ben. A Sebhelyesarcúhoz nyilvánvalóan kicsit fiatal voltam (nevet). Aztán rájöttem, miért: elképesztően szexi és hihetetlenül gyönyörű volt a Batman visszatérben, de mellette abszolút ura volt önmagának, és rettentően erős is volt. Sokszor látom azt, hogy nőknek választaniuk kell aközött, hogy gyönyörűek és szexik vagy erősek legyenek, akiket tisztelnek is. Neki valahogy minden sikerült egyszerre, és fiatal lányként azt gondoltam, hogy ilyenné akarok válni.

- Elmondtad ezt neki?

- Neeeeem. Be kell vallanom, hogy annyira elkeseredetten próbáltam laza lenni a közelében, hogy alig tudtam beszélni vele.

- Még egy szelfit sem csináltatok?

- De, ott van az Instámon, megnézhetitek. Beszéltem vele, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne törjön ki belőlem a fanatikus rajongó. Megpróbáltam normális emberként viszonyulni hozzá. Másik oldalról viszont azóta néha azt mondogatom magamnak: „egyetlen esélyed volt, egyedül voltál vele, és nem kérdeztél tőle semmit, hát mi a francot gondoltál?”. A családjainkról beszélgettünk. A fiam épp most változik hétévesen, rengeteget sírt a nyáron, mert nem tudtam ott lenni vele a forgatások miatt. Eddig semmi jelét nem mutatta félelemnek, nem hiányoztam neki így. Ez pedig összetöri a szívemet. De mennem kell, ez a munkám. Erről beszélgettünk főleg. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit áldozott fel a karrierjében a családja miatt. Michelle nagyon elkötelezett anyuka, tud miről mesélni, nekem pedig szükségem volt, hogy adjon a bölcsességéből, mert csak egy anyuka vagyok, aki próbálja megtalálni az egyensúlyt a munka és a gyereknevelés között.

- Te tudsz segíteni bármiben a fiatal színésznőknek?

- Nem szoktak megtalálni ilyesmikkel. De nagyon szeretnék részt venni egy mentorprogramban. Én is szerettem volna, ha van valaki, akihez fordulhattam volna, amikor a Lost nagyot robbantott, és azt mondta volna nekem, hogy „drágám, ülj le, elmondom neked, hogyan is működik ez az egész”. Ha lett volna bárki, akit felhívhatok. Ha valaki azt mondta volna, hogy „basszák meg bizonyos srácok, mert csak manipulálnak téged”. Nem Hollywoodban élek, 2-3 évente forgatok egy-egy filmet, alig ismerek pár színészt, de ettől még nagyon szeretnék egy ilyen programot, hogy segíthessek a fiataloknak.

- Sokat beszélsz a spiritualitásról. Szerinted nem nehéz időszak ez a spirituális léthez? Mintha a szokásosnál többen tennének most azért, hogy a spiritualitás ne legyen túl szimpatikus.

- Szerintem amikor a dolgok nagyon rosszra fordulnak a világban, akkor kell igazán magunkba néznünk. Amikor béke van körülöttünk, akkor nagyon sokan elfordulnak a spiritualitástól, de amikor a világ ijesztővé válik, akkor igenis meg kell találnunk a saját reményeinket, a saját békénket, a saját bátorságunkat, és ha így nézzük, akkor a spiritualitás most még fontosabb, mint valaha.

- Katolikusként nőttél fel. Most is hívő vagy?

- Ez is folyamatosan fejlődik bennem, nagyjából ötévente változik a helyzet. Ahogy én is nőttem, úgy változott ez is. Én egy baptista családban nőttem fel. Az apám nagyon kemény vallási nevelést kapott a hardcore hívő nagymamámtól, de ezt már szerencsére nem erőltette nálam. Elmondta, hogy igen, ők is szexeltek és ittak, szóval nem volt képmutató. Megadta a teret arra, hogy én magam fedezzem fel a hit különböző útjait. Örülök, hogy így készítettek fel az életre.

- És erre a szerepre hogyan készítettek fel? Folyamatos edzéssel?

- Az én részem valahogy úgy nézett ki, hogy a kaszkadőrcsapatommal a tükör előtt álltunk, és különféle mozdulatokat próbáltunk ki. Kérdeztem tőlük, hogy ha így tartom a karom, akkor jó lesz-e, vagy ha úgy mozdulok, akkor az rendben van-e. Nem vagyok badass, nem tudom, hogy kell jól kinézni egy akciójelenetben, nem vagyok szuperhős. Azt szerettem volna, ha ki tudom alakítani velük a saját stílusomat, ami csak rám jellemző harc közben. Ezzel töltöttem az időm legjavát. Egyébként szerettem volna az eredeti képregényeket is követni, mert Darázs talán a legszexibb Marvel-karakter, rettentően nőies, kifejezetten elegnás, azonban túlontúl szexualizált és borzasztóan sztereotipikus is. Nem akartam, hogy nagyon másképp nézzen ki a vásznon. Azt sem akartam, hogy úgy nézzek ki harc közben, mint egy férfi. Meg akartam mutatni az embereknek, hogy a nőiesség nem feltétlenül kell, hogy erő nélkül járjon. Nem azért vagyunk nőiesek, mert nem vagyunk erősek, hanem pont azért, mert erősek vagyunk. Darázs úgy tud mozogni, ahogy egy férfi sosem tudna. A túlzottan szexualizált részeket viszont el akartam hagyni belőle, azt akartam, hogy simán csak nagyon szexi legyen. Azt akartam, hogy a mozdulatai azt sugallják, hogy „seggberúglak, ha megérintesz” ahelyett, hogy „kövessen a hálószobába, uram”.

- Mennyire tepersz azért, hogy színészként dolgozhass?

- Rohadtul nem erőltetek semmit. Valahogy úgy, ahogy David O. Russell, a Napos oldal rendezője sem, szerintem ő sem hív fel senkit, hogy jöjjön játszani a filmjeibe. Őt hívják. Az emberek őt üldözik, kopogtatnak az ajtaján, hogy hadd szerepeljenek a következő mozijában. Nem szoktam megfeszülni én sem. Nem járok sokat Los Angelesben, így nem is jönnek a melók túl sűrűn. Ha jönnek, és jók, akkor megyek én is.

Fotó: Christopher Polk/Getty Images

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezőjének új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés