Az előzetese alapján nem jósoltunk nagy jövőt a Krampusznak. Nincs meg a karácsony szelleme, ezért eljön egy lény, hogy saját házába zárjon egy családot, és elkezdje egyenként eltüntetni őket a föld színéről? Na persze. De karácsonyi csoda történt, a Krampusz ugyanis egy csaknem instant klasszikus horrorvígjáték, olyan, amilyen legutóbb az egyébként egész pofás Libabőr sem tudott lenni.

Ahogy egy jó horrorban annak lennie kell, a szereplők sokan vannak, néhányuk kifejezetten unszimpatikus, a szörny legyőzhetetlen, a főhős kisfiú aranyos, van kutya, csak németül beszélő, fura nagyi, idegesítő, alkoholista rokon, néhány tajparaszt gyerek, na meg a karácsonyfa illata. A kisfiú, bizonyos Max megelégeli, hogy családjának már régóta nem fontos a szeretet ünnepe, ezért széttépi a Télapónak írt levelét, így helyette nem ő, hanem inverze, a Krampusz érkezik, hogy rendet tegyen. Nem szimpatikus alkat.

Érezhetően az volt a cél, hogy ne a gusztustalanság hozza be a nézőt, úgyhogy a paráztatás finoman megy (kivéve az életnagyságú dobozból előugró bohócot, mert az maga a horror), alig akad egy-két csepp vér, néhány segítő genya, mint például a pöcsfej mézeskalács emberek még valahol cukik is. De gyereket ettől még nem illik bevinni rá, mindössze arról van szó, hogy megpróbáltak ügyesen lavírozni a horrorvígjátékok és a karácsonyi filmek sajátos jegyei között.

És marha jól csinálja Michael Dougherty rendező, mivel a beszólások és a rémisztgetések is a helyükön vannak, csak hát az a baj, hogy folyamatosan azt üzeni, nem érdemes komolyan venni az egészet, aztán hirtelen olyan büntit kap a család, amire nem biztos, hogy jogosult. Mindegy is, a lényeg az, hogy nem történhet jobb az emberrel karácsonyi filmek terén a mozikban idén, mint a Krampusz, mert lehet rajta röhögni, lehet rajta borzongani, kicsit olyan, mint egy hosszúra nyújtott, több pénzből készült Mesék a kriptából-epizód. A lezárásért pedig extra piros pontot írnánk be a stáb nem létező ellenőrzőjébe. Mi inkább szeretni fogunk mindenkit karácsonykor.