Az év westernje fullba nyomja a mesét

Buster Scruggs balladája néhol musical, máskor kőkemény dráma, megint máskor akciófilm, de mindvégig pokolian szórakoztató.

Még akkor is, ha itt-ott nem egészen világos, mit is akarnak pontosan mondani a Coen tesók, akiknek egyébként én személy szerint már nagyon vártam a következő vadnyugati csörtéjüket, hiszen A félszemű című mozijukat minden idők legjobb westernjei között tartom számon. A Netflix először sorozatot akart csinálni, de a rendező-szerzőpáros szerencsére meg tudta őket győzni, hogy jó lesz ez egy egész estés antológiának is. És milyen igazuk volt! Azóta a film már meg is kapta a legjobb forgatókönyvnek járó díjat a velencei filmfesztiválon, és bár a formula valószínűleg működhetett volna minisorozatként is, én nem bánom, hogy végül kompaktabb lett az élmény.

Hat rövidebb történetet kapunk, melyek olykor nemcsak hangulatukban, de műfajilag is tesznek egy-egy új vonást az összképhez. Az első, a címszereplőről szóló szösszenet például egyfajta ultraerőszakos cowboy-musical, melyben a vadnyugat legveszélyesebb dalospacsirtája megmutatja, milyen egyszerű volt elpatkolni akkoriban. Coenék karakterei eddig is meglehetősen fura viszonyt ápoltak a halállal. A Nem vénnek való vidék Anton Chigurh-ja például pénzfeldobással döntötte el, ki él és ki hal meg, aminél a Buster Scruggs balladája ugyan nem tud egyértelműbb motívumot felmutatni, de ezúttal is nyilvánvaló, hogy az alkotók szerint a végzet nem a logika szabályai szerint válogat. A cowboyok, indiánok, telepesek, aranyásók és törvényen kívüliek világa tökéletes környezetet biztosít ahhoz, hogy végre mindent elmondjanak nekünk, amit erről a témáról gondolnak.

Nem is csoda, hogy a hat epizód mindegyikében erőszakos halált hal valaki, de ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy az alkotás megülné a néző gyomrát. Akad ugyan jó néhány torokszorító pillanat, de Coenéknek mindegyiket sikerül amolyan elnéző félmosollyal tálalni, mintha Kurt Vonnegut földönkívülijeinek szavai visszhangoznának az egész film alatt: „Így megy ez...”

A nagyszerű hangulatért nemcsak a forgatókönyvnek jár a köszönet, hiszen a fényképezés, a színeket bátran használó CGI és a láthatóan remek hangulatban brillírozó színészek is megteszik a magukét. Kétségtelen, hogy mindenki, akinek ehhez a filmhez köze volt, nagyon értette a dolgát. Még az antológiák nagy csapdáját is sikerül elkerülni; a ritmus a címtől a stáblistáig tökéletes. Még a szándékosan lassabb epizódok is éppen jókor vesznek kicsit vissza a tempóból. Akcióból nincs sok, de ami van, az legalább pont jókor érkezik, és kellően feszült, így a cselekmény soha nem ül le, a néző figyelme nem lankad, sőt, olykor még a fotel szélére is kiül az ember.

Mindezek együtthatása azt eredményezi, hogy a mondanivalóra nem fogékony, vagy azt boncolgatni nem akaró nézők is maradéktalanul szórakoztatónak találhatják az alkotást. A kérdőjelek egyébként sem jönnek százával, hiszen a történetek metafizikai boncolgatás nélkül is befogadhatóak. Ez alól talán csak az utolsó epizód kivétel, melyben egy csapat ismeretlen utazik egy postakocsin egy távoli városkába. Más dolog, hogy mire idáig eljut a sztori, az előzmények ismeretében az elsőre zavaros szimbolika sokak számára könnyedén összeáll.

Akik nem ennyire szerencsések, azok sem fognak fejcsóválva felállni a film végén. Coenék műve kellemes a szemnek és a fülnek, még akkor is, ha az ember nem akar sokat agyalni a látottakon. Egy dolgot azért érdemes fejben tartani, mielőtt az ember leül a tévé elé: ez legalább annyira western, mint amennyire karikatúra.

9
  • Szórakoztató műfajkísérlet
  • Remek színészek, olykor festményszerű látvány
  • A téma ellenére is könnyed hangulat
  • Lendületes, lebilincselő narratíva

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon