Kéretik Daniel Radcliffe-et most már jó színészként elkönyvelni, arról sem ő tehet, hogy az igaz történeten alapuló Dzsungel felemás lett. Sőt, ha valamiért, hát pont miatta kell látni.

Yossi Ghinsberg 1981-ben egy sor szerencsétlenség folytán eltűnt a bolíviai dzsungelben, ahol az élet nem játék és mese. Kalandozása során spontán módon összeverődött egy táborban két sráccal, Yossi, Kevin és Marcus (Alex Russell és Joel Jackson) mellé aztán még beszállt egy profi kalandor, Karl (Thomas Kretschmann), aki egy eltűnt törzs felkutatására biztatta őket, ők meg belementek, mert hát mi sülhetne el rosszul egy ilyen túrából?! Nagyjából minden.

És a minden, na az bizony rosszul is sül el, a társaság ugyanis egy ponton kettéválik, Kevin és Yossi egy tutajon igyekeznek tovább haladni, ami sziklának csapódik, Yossi pedig eltűnik az őserdőben, onnantól pedig valahogy túl kell élnie egyedül a vadont, amire az esélyei finoman szólva sem túl jók, tekintve, hogy mindenféle paraziták, kígyók és ragadozók friss húsként tekintenek rá.

A Dzsungel egy nagyon-nagyon jó túlélőfilm lenne, ha Greg McLean rendező (Wolf Creek 1-2., The Belko Experiment) végig tudná tartani azt a már-már kellemetlenül realista hangnemet, amit a film második felében korrekt szenvedéspornóként zúdít a nézőre, odáig viszont valahogy el kell jutni. És az nem lesz könnyű. A Dzsungel első fele ugyanis giccses és felesleges. Úgy ereszti össze ezeket a szerencsétlen srácokat, hogy a karakterekről semmit sem tud meg az ember, van a Marcus, a Kevin, meg a Yossi, és az a titokzatos kalandor. Elindulnak. Oszt jónapot.

Ráadásul miután a csapat kettéválik, kiderül, hogy igazából tényleg nem is lett volna értelme karaktereket építgetni a Yossién (meg esetleg a pöcsfej Kevinén) kívül, a Dzsungel viszont marha sok időt áldoz arra, hogy megpróbáljon kezdeni a szereplőivel valamit. De nem kezd velük semmit. 55 percen keresztül csak csesződnek a karakterei egymás mellett. Belezsúfol még a történetbe egy totálisan felesleges transzcendentális szexjelenetet, aminek semmi haszna nincs a sztori szempontjából, ahelyett, hogy fogná Yossit, és kitenné a dzsungelbe szenvedni másfél órán keresztül.

Ez a film viszont kétórás. Kettő. És csak onnantól kezd el működni, amikor Radcliffe egyedül marad, amikor mindent meg kell tennie a túlélésért. Onnantól egy jó darabig nincs giccs, nincs fájóan rosszul vezérelt karakterépítgetés, nincsenek felesleges jelenetek. Nagyjából 50 percre minden idők egyik legbrutálisabb és legvalósághűbb túlélőfilmjévé válik, amelyben Daniel Radcliffe is fantasztikusan odateszi magát. Mondanánk, hogy öröm nézni, ahogy szenved, de ilyet nem mondunk még viccből sem.

Radcliffe elvinné a hátán a filmet, ha hagynák neki. De sajnos a mozi végére a kedves rendező úr nem csak szolidan átlépi a giccshatárt, hanem páros lábbal ugrik át rajta, de mindegy, akkorra már azért bőven van miért megbocsátani neki, hiszen bár a Dzsungel rettenetesen kétarcú film, és sokszor vontatottnak és feleslegesnek tűnik, mégis inkább az erősebb oldala marad meg az emberben. Pláne azért, mert állítólag mindez valóban így történt meg Yossival és a többiekkel, az pedig egy extra gyomrost ad be a nézőnek, hogy a film végi „mi történt a szereplőkkel azóta”-szekvenciában megmagyarázza a csapat másik felével történteket, és maradjunk annyiban, hogy abban sincs túl sok köszönet, pedig csak pár leírt mondatról van szó. Felemás film a Dzsungel, de Daniel Radcliffe alakítása és a történet második fele miatt érdemes adni neki egy esélyt. Ha utána még el akarnál indulni egy dzsungeltúrára, akkor lehet, hogy meg kellene nézetned magad egy orvossal.

6
  • A film első fele konkrétan csapnivaló
  • A második pedig konkrétan szuper
  • Daniel Radcliffe elviszi a hátán a mozit

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon