No, az év végére csak megérkezett hozzánk 2017 egyik legkegyetlenebb mozifilmje. Ami egyben az egyik legjobb is.

Yorgos Lanthimos nem igazán elégedett az emberi kapcsolatok jelen helyzetével, amire persze mondhatnánk, hogy üdvözöljük a klubban, meg aztán, ettől még nem lesz senki jelentős rendező. Lanthimos viszont az, ajjaj, de még mennyire, igazi fesztiválkedvenc, s a Kutyafog óta Oscar-jelölt is. Aztán, első angol nyelvű filmjével, A homárral (amelynek forgatókönyvét szintént jelölték aranyszoborra) már azt is bebizonyította, hogy végtelenül beborult, gyilkos humorú világképét olyan világsztárokkal is képes hatásosan a torkunkhoz szegezni, mint amilyen Colin Farrell, vagy Rachel Weisz. Előbbi ráadásul annyira beleszeretett a görög zseni stílusába, hogy új filmjébe is beszállt főszereplőnek. A Lanthimos-menet újabb híres-neves felszállója most Nicole Kidman, akinek szintén van némi tapasztalata kivételes direktorokkal – hát elég csak annyit mondani ugye, hogy volt egyszer egy film, aminek az volt a címe, hogy Tágra zárt szemek.

A homár legalább a maga igen elmebeteg módján vicces volt. Hát, az Egy szent szarvas meggyilkolása nem lesz az. S ezt közli is velünk a művész már a nyitójelenettel: szívműtétet szemlélünk közvetlen közelről, tessék, nagyjából így lesz majd ábrázolva a férj és feleség élete, s a két gyereké is. Érzelmi üresség mindenhol, ülnek, élnek a jóléti jégveremben otthon, a sebész, meg a családja. Vannak. Szeretetnek, érzelmi kötődésnek nyoma sincs, a szex is olyan, hogy az asszony kiterül az ágyra, mozdulatlanul, s felajánlja magát a férjnek, mint valamiféle mindennapi préda. Tegyél velem, amit akarsz.

Így hát, amikor megjelenik egy fiú (Barry Keoghan felkavaró alakítása nagyjából mindent megváltoztat, amit egy pszichopata főgonoszról gondoltunk eddig egy filmben), s a kezdeti barátkozás után minimális drámaiság nélkül, csak úgy szárazban előadja az orvosnak, hogy ha nem tesz meg valamit, borzasztó dolog történik majd a famíliával. Aligha meglepő, hogy Lanthimos nem kíméli szereplőit, de annál félelmetesebb végignézni, ahogy az öntelt férfi vergődik, s ő, meg egyébként a néző is nehezen tudja felfogni, hogy ez itt kérem most nem egy hagyományos bűntörténet lesz. Itt nem lehet megúszni semmit: életre kelnek a mítoszok, a tragédia bármennyire abszurd és szürreális, attól még könyörtelen és visszafordíthatatlan. A tanulságért brutálisan komoly árat kell fizetni.

Lanthimos elképesztő munkát végezhetett színészeivel, pontosan át tudta nekik adni, mit akar elérni, s Farrell, Kidman, Keoghan megértette, mit vár tőle a rendező, s meg is tudta csinálni. Az jutott eszembe közben, hogy talán Mundruczó Kornél is valami ilyesmit szeretne kihozni karaktereiből – inkább kevesebb, mint több sikerrrel. A párbeszédek egyszerűek, ismerősek, hitelesek, mégis, mintha egy másik dimenzióból szólnának hozzánk. Olyanból, amelynek legszívesebben a létezését is tagadnánk. Pedig ez a mi civilizációnk. Csak sokkal, sokkal lelketlenebb annál, mint aminek bármikor be merjük vallani.

Az Egy szent szarvas meggyilkolása egyfelől maga a moziköltészet: bárhova fordulunk benne, szimbólumokat és metaforákat találunk, amelyekkel akár még konkrétan is szembesítenek minket a szereplők. De ettől még nem lesz szájbarágós a film. Ó, de még mennyire nem az: ha egyszer megnézted, örökké fejtegetni fogod magadban, mi is volt ez valójában. S mit tehetnél ellene, hogy a saját életedben sose érezd azt a poklot, amelyen itt lassan, de biztosan, torkodat szorongatva végighúztak téged.

10
  • Nem biztos, hogy láttál idén ennél provokatívabb mozifilmet.
  • Iszonyú ideges leszel tőle, de mindvégig tudod, hogy zseniális, amit nézel.
  • A befejezést szeretnéd majd kitörölni az emlékezetedből. Nem fog menni.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon