A Stranger Things folytatása csodálatos lett, viszont baljós is a jövőjére nézve.

Október utolsó hétvégéjén a közösségi médiát görgetve az volt az érzésem, hogy mindenki a Stranger Things második évadán pörög. Ennek ellenére úgy fogom most kibeszélni a Netflix instant klasszikus tévésorozatának folytatását, hogy lényeges fordulatokat ne lőjek le.

Sohasem felejtem el azt, amikor a Stranger Things első évadát láttam 2016 nyarán. Csak annyi volt meg az egészből, hogy csomó helyen írtak róla. Feltehetően érdekes lehet, egy üres este belöktem hát elalvás elé az első részt. Hajnali kettő után volt némi alvás, de négykor muszáj volt folytassam, és nagyjából egyszerre kelt fel a nap és ért véget az első évad hajnalban.

 

Kora reggel azzal a biztos érzéssel kezdtem neki a lehetetlen napomnak, hogy megvan a harmadik kedvenc sorozatom a Twin Peaks és Drót mellé. A Duffer testvérek pedig nem tettek mást, mint egy jól megírt, egyszerre feszes és rejtélyes történetben összeboronálták a nyolcvanas évek szinte teljes pop- és ifjúsági kultúráját. A korszak családi, gyerek és tini, kaland, horrorfilmes, illetve sci-fi hagyományai mellett ott volt az évtized minden azóta fetisizált eleme, a bundesliga-hajaktól kezdve a BMX-eken át az emblematikus zenékig. Mindez pedig beleágyazták napjaink abszolút legfontosabb szórakoztató médiumába, a tévésorozatként csomagolt, de gyakorlatilag 8-10 órás nagyfilm műfajába. A Netflixnél szerencsére rögtön bindzselhető is egyben.

Most a második évad előtt újranéztem az elsőt, és már nem tűnt annyira tökéletesnek. Főleg a kedvenc szereplőm, Eleven figurája tűnt úgy, hogy túlontúl komolyra van véve, illetve Winona Ryder játéka is néhol inkább ripacs volt, mint drámaian eszelős. A sztorit ismerve pedig már nem volt meg az a naiv varázs, mint amikor először toppantam be az Upside Down - a magyarul talán Tótágasként fordítható - világába.

Az már az előzetes nyilatkozatokból érezhető volt, hogy a Duffer testvérek nem akarnak beleesni a Walking Dead hibájába, hogy végtelenségig ismételjék magukat. Szerintük olyan három évad lehet még a Stranger Thingsben, és ennek abszolút meg is felel a második évad. Az viszont egyértelmű volt, hogy a miliőt meg kell hagyni, hiszen az első évad báját is elsősorban a kisvárosi unalom és a korábban csak fantáziákból ismert, de mégiscsak valósnak tűnő sötét oldal egymás mellé állítása adta.

 

Az első két rész után tartottam egy kis szünetet, és azt írtam egy haveromnak, hogy “nem akarom elkiabálni, de ez eddig jobbnak tűnik, mint az első évad.” Az amúgy remek időzítéssel Halloween napján elindított történetet remekül kezdték kibővíteni és elmélyíteni. Rögtön az első jelenetben megismerjük Eleven egyik sorstársát, a szintén szuper képességekkel bíró 008-as jelzésű lányt, az első évad para zárójelenetének sugallata is beválik, Will nagyon nem úszta meg a Tótágas-tripet, és most sokkal nagyobbnak tűnik a túloldalról fenyegető veszély.

Az új szereplők is szuper alapkarakterek. Max személyében megkapjuk az inkább a fiúkkal lógó, vadóc, deszkás lányt, de legalábbis azt, amilyenről a felső tagozatban a fiúk álmodozni szoktak. Mostohabátyja, Billy a nyolcvanas évek tinifilmjeinek klasszikus bunkója, agresszív, sörpusztító macsó, aki még súlyzózás közben is cigizik. Dr. Owens személyében pedig egy sokkal árnyaltabb “gonosz tudóst” kapunk, mint amilyen Dr. Brenner az Upside Down sötétségével egyenértékűen gonosz figurája volt az első évadban. Apropó Upside Down: még az egyik Demogorgonba is sikerült lelket és humort lehelni. Azonban a felesleges szereplőként, Joyce aktuális pasijaként induló Bobbal, aki a tetőpontra kulcsfontosságú okostojássá növi ki magát, nem igazán tudnak mit kezdeni. Billynek vannak vicces pillanatai, de a szuperül bevezetett Max végül semmit sem tud hozzátenni. Belőlük viszont még lehet valami később.

A nyitójelenetben bemutatott nyolcas számú lány és csapata azonban komoly aggodalomra adhat okot. Bár nyilván a nyolcvanas évek filmjeinek megidézésének bájához hozzátartoznak a bénácska, karikatúraszerű ábrázolások. Ez a lázadó punkcsapat egyszerűen szar lett. Az pedig, hogy egy teljes részt kaptak, az a Duffer testvérek első igazán komoly mellényúlása lett. A hetedik rész tényleg annyira gatya, értelmetlen és kilóg az egészből, hogy bátran szkippelhető.

 

Ami viszont jót tett az ismét több különböző, ügyesen összefűződő szálnak, hogy újrarendezték a csapatokat. Hopper rendőrfőnök és Eleven meglepő kettőse rögtön az egyik legdrámaibb szál lett, amiben Eleven figurája is átérezhetőbbé vált. Még ha könnyes szemmel is, de egy szívmelengető jó poén is jött tőle. Nancy és Jonathan kapcsolata is új szintre lép egy vicces és megkapó jelenettel. Az évad abszolút hőse pedig az immár fogakkal szereplő Dustin lesz, akiből egy igazi belevaló csibészt csináltak, egy szerethető szarkeverőt. A megkapó zárójelenetre és egy másik poénnal elütött, de nem teljesen megnyugtató momentumra alapozva pedig a következő évadokban sem kevesebbet várhatunk tőle.

Tehát nagyon jók ezek az összefutó szálak, viszont a történet logikájából adódóan másodjára azért már sejthető volt, hogy itt sem lesz tarolás, és amíg folytatódik a történet, addig nagyjából ezekkel a szereplőkkel és néhány újabbal fog ez megtörténni. Túlélnek, de végleg nem győznek. A Stranger Things második évada, pont annyival akar többet markolni, hogy az esetlenségeivel együtt is méltó folytatása lehessen a szinte tökéletes elsőnek. Arra azonban nagyon kíváncsiak leszünk, hogy a harmadik évadra mivel tudnak előállni, mert az a bizonyos hetedik rész a kevés elvarratlan szál egyikeként nem sok jót sejtet.

9
  • A Stranger Things kisvárosi horrorja az első évadhoz méltóan tért vissza
  • Egy kritikán aluli kitérőt leszámítva csak olyan apróságokon lehet vitatkozni, hogy mi lett picit jobb és picit gyengébb
  • A harmadik évadot azonban már nem tudjuk olyan tiszta szívvel várni, mint ezt

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon