A Warner fejeseinek egyik nap semmi jobb dolga nem akadt, úgyhogy megnézték egymás után az Armageddont és A függetlenség napját. Vannak ilyen napok. Nem jó napok, de vannak. Mikor a nagy katasztrófamaraton után összefoglalták a tanulságokat, tartott is úgy húsz másodpercig, rájöttek, hogy ilyet most is lehetne ám csinálni. Régen hozott össze már Roland Emmerich valami jóvágású bolygópusztítást, megnézték hát gyorsan a 2012-t, és végleg megvilágosodtak: ebből a három filmből össze lehetne gyúrni valamit, ami nem jó, de legalább össze lehetne hozni.

A forgatókönyvet össze is dobták sebtében a három moziból, sejtették, hogy egy kis „van valami furcsa az űrhajón”-kör nem tesz rosszat a földi katasztrófának, de ezúttal nem egy alien, hanem egy emberi szabotőr megtalálása a feladat, ebből az egészből pedig sikerült egy olyan történetet rittyenteni, hogy bár rengeteg ponton megkérdőjelezhető, azért valahol mégis bájosan szörnyű. A nem túl távoli 2019-ben ugyanis az emberiség megelégeli a folyamatos természeti katasztrófákat, így bolygóközi összefogással építenek egy eszközt, a Dutch Boyt, ami a Földet körülölelve képes műholdakkal irányítani az időjárást. Ezt az egészet ráadásul a zseniális, de megbízhatatlan Jake Lawson (Gerard Butler) építette egy nagy rakás mérnökkel együtt, akit a film elején jól ki is rúgnak a projektből, mert olyat tett, ami nem tetszik a szenátoroknak. Túl okos, túl fafejű, hát mi sülhet ki ebből az egészből?

Mondjuk az, hogy egyszer csak a Dutch Boy rakoncátlankodni kezd, lefagyaszt például egy teljes afgán falut, talán még volt olyan paraszt is, hogy a Family Frost zenéjét játssza nekik közben, már csak az a kérdés, hogy miért is nem olvadtak ki a lakosok, amikor konkrétan a sivatag közepén éldegélnek, és már tulajdonképpen nem fagyasztja őket a gyilkos műhold, az oda érkező katonák pedig mindenféle extra réteg nélkül tudnak járkálni a fagyott emberek között. X-Akta.

Aztán Hongkongban is történik egy sokkal súlyosabb eset, egy olyan, amitől Roland Emmerich is magához nyúlna, annyira látványosan és értelmetlenül dől össze minden, mire már a Fehér Ház is kapcsol, és Jake testvére, Max segítségével kieszelnek egy tervet. Kell egy ember, nem több, csak egy, aki felmegy megnézni, mi is folyik odafent az irányító űrállomáson, ami jobb, mint egy Benetton-reklám, hiszen az összes nemzet küldött oda embert, olyan multikulti van, amilyen sosem lesz.

Na de ki is ér rá felmenni? Csak nem Jake? De, Jake. Könnyek között elbúcsúzik a lányától, majd hipp-hopp, egyből ott is ül a rakétán, és viszik is fel. A NASA-nál ez már csak így megy. Mint valami űr-Uber, vagy ahogy kedves barátom találóan megjegyezte, Űrber. Odafent kiderül, hogy valaki szabotálja a Dutch Boyt, irányítása alá vonta, és egy űrvihart igyekszik kirobbantani, amit egyébként ezzel az eszközzel ki is lehet, és ami nagyjából úgy néz ki, mint a 2012, csak kevesebb pénzből. Hogy senkiben se maradjanak kétségek, mikor is csap le ez az űrvihar, a rendszer egy hatalmas számlálóval figyelmezteti az embereket az elkerülhetetlen indulására, mert hatalmas számláló nélkül nem buli a buli.

Gerard Butler jó szokása szerint megy, és rendet tesz az űrben, míg tesója, az ebben a moziban teljesen elveszett Jim Sturgess a Földön próbálja meg kideríteni, ki a felelős mindezért. A legszebb, hogy a film még csak nem is erőlködik meglepni az embert, ha láttál már ilyen filmeket a ’90-es években, és láttál, nem keveset, akkor öt perc után sejteni fogod, ki a főgenya, és tényleg ő lesz az. Nem is lenne ez egy akció-katasztrófafilm, ha az elnök nem keveredne bele az ügybe, jön is az elnök és az alelnök, akiket a remek Andy Garcia és Ed Harris alakítanak, de csak a jó isten tudja, hogyan keveredtek bele ebbe a moziba, viszont legalább ők hoznak valami minőséget is.

Olyan logikai bakiparádé folyik le a játékidő alatt, hogy az valami elképesztő, de néha legalább tényleg eléggé látványos, és valahol amúgy egész szórakoztató is. Azért is szórakoztató, mert az Űrvihar egy pillanatra sem akar többnek látszani, mint ami, csak egy nagyon buta látványos katasztrófafilm akcióelemekkel, egy orbitális lopás néhány filmből, amik már akkor sem voltak jók, de egy pillanatig sem titkolózik. Tudja magáról, hogy rossz, tudja, hogy nem lehet komolyan venni. Nem is szabad.

Kell venni hozzá egy nagy popcornt, röhögni rajta, de nem a poénokon, azok nem működnek, a cselekményen, a rossz párbeszédeken, a képtelenségeken, a giccsen, az egyértelmű nyúlásokon, aztán hazamenni. Az Űrvihar meg fogja találni a közönségét, ebben biztos vagyok. Gerard Butlernek viszont most már valaki adhatna egy normális forgatókönyvet. Ez most valóban egy bájosan szörnyű film tőle, ami nem csak kikapcsolja az agyat két órára, hanem konkrétan semmissé teszi.