Sokan vállalkoztak már lehetetlen küldetésre, azaz megpróbáltak sikerességben közel kerülni a Twilight-hoz, a cél elérésének érdekében azonban a jó isten se tudja, mire van szükség, mivel az Alkonyat-széria minden egyes filmre vitt darabja olyan halál közeli élményt jelentett az átlag mozinézőnek, amelynek még a szomszéd folyamatosan ugató kutyáját sem szerettük volna kitenni.

Ezzel egy időben, egy nem is annyira párhuzamos univerzumban sokan vállalkoztak egy másik lehetetlennek tűnő küldetésre is, azaz megpróbáltak sikerességében közel kerülni a Harry Potter-sorozathoz, csakhogy a varázslótanonc mesés világának komplexitása és mágikus hangulata olyan megközelíthetetlennek bizonyult az egyszeri ember számára, mint egy éhező barnamedve.

2009-ben azonban Margaret Stohl valamint Kami Garcia gondoltak egyet, és piacra dobtak egy olyan regényt (majd még további hármat), ami sikeresen ötvözte mindkét nagy sikerű széria legjobb elemeit, ennek köszönhetően remek fogadtatásra talált, és a bevételeket látva azért sem kellett elkezdenünk aggódni, hogy az írók hamarosan éhezni kezdenének. Hollywood lecsapott a sztorira, fogtuk is a fejünket, minek nekünk egy új Alkonyat, még a régit sem hevertük ki, ezúttal azonban az ember úgy jön ki a moziból, hogy nem érzi magát teljesen hülyének. És ez jó.

Mert a casting során végre nem egy zombiarcú lányt tettek meg főhőssé, egy új pofikát, Alice Englertet tolnak az előtérbe, aki szerencsére tud is mit kezdeni a feladattal, míg párja, Francis Ford Coppola egyik kiskedvence, a végtelenül idegesítő Alden Ehrenreich lett, akit ugyan néha szeretnénk megcsapkodni egy tizenhárom kilós büdös lazaccal, de annyira nem szörnyű, hogy vissza akarjuk követelni a jegy árát.

A sztori szerint egy végtelenül unalmas és a végletekig vallásos kisvárosban, Gatlinben járunk, ahol a népszerű, de a sorból kilógó Ethan új osztálytársat kap egy bizonyos Lena személyében, aki természetesen sötét titkot rejteget. Lena ugyanis varázserővel rendelkező igéző, akiről hamarosan eldől, a gonosz vagy a jó oldalt képviseli a jövőben. Ethan nyilván beleszeret a lányba, innentől kezdve pedig több fronton is bonyolódik a történet.

A Lenyűgöző teremtmények azzal vesz meg kilóra, hogy a főhősei 15 éves létükre Vonnegutot és Bukowskit olvasnak, popkulturális utalásokkal dobálóznak alma helyett, ezzel emelkednek ki az átlagból, nem egy Bella-Edward féle én szeretlek jobban, nem, nem, én szeretlek jobban az örökkévalóságig stílusban előadott sztorival állnak elő, amitől a tinilányok többsége a gyönyörűségtől ittasan alél el. Sokat olvasó, tájékozott fiatalok ezek, akik egy perccel sem tűnnek többnek 23-nál. Ez eleinte kicsit furcsa lehet, aztán megszokod, fiatalok ezek, csak a szemünk káprázik.

Külön öröm a színészfelhozatal szempontjából, hogy itt van nekünk Jeremy Irons és Emma Thompson is, akik szerencsére hozzák a tőlük elvárható szintet, szóval a humorra és a színészi játékokra nem lehet panasz. DE: sajnos a sztori több sebből vérzik, akkora lyukak tátongnak benne, hogy azokban háromszor elférne a Börzsöny, a végére pedig még azt is elérik, hogy többször ránézzünk az órára, hátha közel van már a stáblista, végkifejlet ide vagy oda, mennénk már csókolom, tessék gyorsan átváltozni. Vagy ne.

A Lenyűgöző teremtmények nagyon jól indít, aztán a végére sokat veszít a minőségből, de még akkor sem esik le az Alkonyat szintjére. Fura, de pont a Twilight és a Harry Potter között marad színvonalában és sztorijában is. Ha ilyen lenne minden rossz tinifilm, egy boldogabb világban élnénk.