A Spenser Confidential egy tipikus Netflix-film: egy teljesen korrekt krimi, ami a felénél bedobja a gyeplőt, majd az ötéves Pistikével fejezteti be a forgatókönyvet.

Peter Berg egy meglehetősen furcsa rendező. Ha azt mondom, hogy ingadozó színvonalú a munkája, akkor nem mondtam semmit, a fazon ugyanis az egészen zseniális ’98-as Ronda ügy után random módon ontotta magából a szerethető (Péntek esti fények, Mélytengeri pokol, A túlélő) és a kevésbé minőségi (Csatahajó, Hancock, 22 mérföld) darabokat, és mindig, amikor már leírnád, akkor eléd dob egy olyan filmet, amitől mégis elhiszed, hogy nagyon is érti a dolgát, csak hát nem jöhet össze mindig minden.

Amikor a Robert B. Parker Wonderland című regényéből készült Spenser az igazság nyomában első trailere kikerült, még simán beszoptuk, hogy ez egy több mint korrekt nyomozós, bunyózós, egymásnak röhögve beszólogatós kis filmecske lesz, Mark Wahlberg az ilyenekben egyébként is nagyon otthon van, szeret is Berggel együtt dolgozni, az viszont eszünkbe sem jutott, hogy ezt a filmet is elérheti a Netflix-átok, ami után a szolgáltatót át kellene keresztelni a „Bocs, 90%-ban csak olyan saját filmeket vállalunk be, amiket nem tudott a forgatókönyvíró normálisan befejezni”-re.

Mert hát ez van, a Spenser Confidentialt sem sikerült befejezni, inkább csak felfingani valamit a végére, mint ahogy a karaktereit is csak úgy felfingja a képernyőre, aztán kavarognak egy egyébként tényleg érdekes bűntény körül. A film legnagyobb tragédiája, hogy tényleg jól indul, annak ellenére is, hogy a szereplőinél még egy raklapnyi szikkadt kakaós csiga is érdekesebb, és mintha ezt a színészek tudnák is, harmadgőzzel játszanak csak a filmben, vagy inkább csak úgy jelen vannak a kamerák előtt.

Ami egyébként isten bizony egy darabig még jól is áll a filmnek. Berg ugyanis annyira hétköznapira veszi a sztorit, ahogy csak lehet. Itt sosem hiszed el, hogy ezek a fazonok bármilyen extra képességekkel rendelkeznek, hogy bármit túlreagálnak, hogy teátrálisan viselkednének, és bár Wahlberg Spensere egyszerűen képtelen a seggén ülni, és nem az igazság után kutatni, ő pont egy olyan ember, mint bárki, aki nem jön ki minden harcból győztesen. Ettől az egésznek lesz egy ilyen "veled is megtörténhet" hangulata, ami viszont az olcsósága miatt inkább már-már olyanná válik, mintha egy kertévés dokurealityt híres színészekkel játszattak volna fel, mert nagyon rászakadt a bank a produkcióra.

Spenser egyébként zsaru volt, de az igazságérzete börtönbe juttatta. Egy szép téli napon rommá verte a főnökét, majd lecsukták, a büntetésének leülése után viszont nem akarja keresni a bajt, inkább elmenne Arizonába kamiont vezetni. A főnökét azonban ahogy kijött a börtönből, meggyilkolják, és az egész ügy valahogy nincs rendben. Spenser nem tud leállni, nyomozni kezd, aztán persze olyat talál, amit nem kellene. Még egy társat is szerez maga mellé, aki egy zárlatos Terminátor lelkületével tud pürésíteni bárkit, már ha ő is akarja, csak hát általában nem akarja.

Wahlberg sem akarja ezt az egészet, vagy ha mégis, akkor valahol mélyen eltemette magában a lelkesedést. Oké, Spenser nem az a forma, aki bármiért is túlságosan lelkesedne, szikár csávó, minimális humorérzékkel, de Wahlberg ennél ezerszer jobb színész, ha elég jó a szerep, akkor még az egészen földhözragadt karakterekbe is életet tud lehelni. Spenser viszont csak úgy van. Pont csak így van a társa, Hawk (Winston Duke) is, pont így lézeng Alan Arkin, és mintha mindenkit ellensúlyozni kellene, úgy játsza túl az idegbeteg exbarátnőt Iliza Shlesinger.

A karakterek rém egyszerűek, de gondolhatnád, hogy akkor a nyomozás izgalmai, meg a bunyók majd elviszik a balhét… de hosszú távon nem. A nyomozás még csak-csak izgalmasan indul, de pont oda lyukad ki a sztori, ahová már az elejétől félsz, hogy ki fog lyukadni, ráadásul a végére arra az irdatlanul blőd szintre jut el, hogy a főellennel már úgy küzd meg Wahlberg, hogy eldobják a fegyvert, mert ezt bizony puszta kézzel kell lebunyózni, a rohadt életbe már.

A Spenser az igazság nyomában egyébként Netflixre tévéfilmként még el is megy, egy unalmas délutánra be lehet kapcsolni, hadd menjen, nem gáz, ha belealszol egyszer-kétszer, úgyis pontosan tudod, hogy mi lesz a vége. Mondjuk ki, ez egy tévéfilm. Csak a Netflix már nem közepes tévéfilmekre gyúr. Peter Berg sem egy közepes tévés rendező, de ami a legfurcsább, a forgatókönyvíró sem az, ezt a szkriptet ugyanis az a Brian Helgeland hozta össze, aki olyan csodákat is jegyez, mint a Tűzben edzett férfi, a Titokzatos folyó, a Szigorúan bizalmas vagy a Visszavágó. Jó, az ő nevéhez is fűződnek fércművek bőven, de aki ilyen forgatókönyveket képes írni, azt mindig is ezek alapján ítélik meg.

Olyan az egész, mint egy sorozat pilotja, és erre az érzésre csak rátesz egy lapáttal a befejezés, ami felskicceli Spenser következő ügyét, amit lehet, hogy megnézünk majd a Netflixen 1-2 év múlva, ha éppen nem lesz jobb dolgunk, de az biztos, hogy semmit sem várunk már tőle. Azért viszont jár a taps, hogy Mark Wahlberg főhőse egy olyan fazon lett, akit általában rommá vernek, aki pórul jár, aki nem mindig gondolkodik felelősen, és ettől emberibbé is válik. Legközelebb válhatna izgalmasabbá is.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon