Hogy volt-e értelme leforgatni a Mary Poppins visszatért? Nem feltétlenül. De egyáltalán nem baj, hogy itt van nekünk. Kis csodákra simán képes.

De mit várjon az ember Mary Poppinstól, ha nem nagy csodát? Itt ez a dadus, aki már megint az ernyőjével érkezik az égből, csak most éppen Emily Blunt képében, hogy rendbe tegye a Banks gyerekek életét, akik azóta már felnőttek, egyikük pedig egy olyan irreális bajuszt növesztett, hogy azon jóformán még a ragasztó csillogását is látni.

Michael Banks (Ben Whishaw) eme bajusz tulajdonosa, aki három gyereket nevel a felesége halála után, és nagyjából annyira szétszórt, amennyire ember ebben a földi létben csak szétszórt lehet. Rosszul bánik a pénzzel, egy kölcsön vissza nem fizetése miatt pedig a bank le akarja nyúlni a házát, ebben pedig testvére, Jane (Emily Mortimer) sem tud segíteni neki, ő sem gazdag, ellenben magánéleti problémákkal küzd, ez az öt ember pedig pont elég ahhoz, hogy visszatérjen Mary Poppins, és egy csodákkal teli világ segítségével rendet teremtsen.

Tulajdonképpen Rob Marshall mindent megtesz azért, hogy méltóképpen megidézze az első rész hangulatát, és ebben nem is vall szégyent a Mary Poppins visszatér. A probléma inkább az, hogy érezni rajta, hogy takkra olyanná akar válni, mint az első, ha akarja a jónép, ha nem, sokszor már-már az izzadtságszagot is érezni rajta, ez pedig kicsit döcögőssé teszi az utat, de a dalok és a hangulat egy idő után még akkor is magukkal ragadják az embert, ha itt-ott kínosan feszeng a székében.

Emily Blunt nem rossz Mary Poppins, de tény, hogy Julie Andrews jobb volt, és azzal sem nagyon lehet vitatkozni, hogy maguk a dalok is sokkal emlékezetesebbek voltak az első részben, de nagyon megdolgozott a pénzéért a zeneszerző Marc Shaiman, viszont akármennyire is működnek a dalok saját közegükben, akármennyire is dúdolhatóak és varázslatosak, amint véget érnek, egyáltalán nem jutnak többé eszünkbe. Talán csak a filmet lezáró Nowhere To Go But Up a kivétel, ami ott marad az ember fejében még napokkal a stáblista lepörgése után is.

A dalok szinkronnal futnak a film alatt, hiszen a gyerekek nem igazán tudnák élvezni felirattal a dalolászást, de félő, hogy a gyerekek amúgy sem tudnak mit kezdeni ezzel az egésszel. És itt jön a legnagyobb probléma: ez a film bármennyire is cuki, és igenis tényleg szerethető, nagyon rossz helyen van, nagyon rossz időben. Ez bizony egy visszakanyarodás az ősi Disney-hez, csak hát a gyerekeknek ez most túl sok, és erről maga a Disney tehet, mert ilyen vegytiszta Disneyt már ezer éve nem csinálnak ők sem, méghozzá azért nem, mert megváltoztak a nézői igények. Arról nem is beszélve, hogy nem valószínű, hogy a gyerkőcök végig tudnak ülni egy 130 perces musicalt a mozikban, a szülők viszont akármennyire is érzik elvarázsolva magukat a legvégére, ott motoszkál majd bennük egy fura érzés.

Az, hogy ezt miért most kellett kihozni. Megfog, és belelök abba a jóvágású, régi Disney-hangulatba, amit most már maga a Disney sem erőltet, nem azért, mert ne lenne hangulata, hanem azért, mert 2018-ban már egyszerűen inkább idegennek érzi az ember, mint kellemesen melengetőnek.

Ha szerencséd van, akkor elvisz magával, és gyereket farag belőled újra, aztán nem akarsz mást, csak lufikkal szállni (velem ez történt, mondjuk néha kicsit leeresztett a lufi), de ha nincs ilyen szerencséd, akkor kínosan érzed magad, és csak a nagy igyekezetet érzed rajta, a varázslat helyett pedig csak azt látod, hogy valakik nagyon sok pénzből méripoppinszosat játszanak. Egy esélyt mindenképpen érdemes adni neki. Tényleg megérdemli.

7
  • Az előd varázslatosságához nem ér fel
  • De ettől még cuki és hangulatos
  • Annyira oldschool Disney, és annyira igyekszik is, hogy az maradjon, hogy az néha kínos

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon