A nyár azért jó, mert ha rossz idő van, azért lehet olvasni, ha meg jó, akkor azért. A múlt hét a szórakozásé volt, most azonban kicsit sötétebb vizekre eveztünk – lehet ebben némi szerepe egy lábtörésnek és a komor, már-már hűvösre fordult időnek is. Íme, ez volt a heti adagunk!

Soha ne mondd, hogy soha

Vannak könyvek, amik végigmarják a testedet, és napokig sajognak benned, miután befejezted őket. Az Accabadora ilyen, a legfájdalmasabb fajtából. Arról a hajszálvékony határvonalról szól, ami az emberi méltóságot elválasztja a lét értelmetlenségétől – valószínűleg sohasem írtak még jobb könyvet az eutanáziáról. Nem orvosi köpenyekről van azonban szó benne, nem infúziók és morfinszármazékok között dől el élet és halál sorsa, hanem egy szardíniai kis faluban, ahol Bonaria Urraira, a vénlány varrónőre hárul a haldoklók átsegítésének félelmetes, ámde szükségesnek is nyilvánítható feladata.

Olyasmi ez, amiről senki sem beszél, egyszerűen csak mindenki tudja, hogy így van, és ahelyett, hogy gyilkost kiáltanának, szinte természet fölött álló lénykényt kezelik az öregasszonyt. Azt azonban még a falusiak is nehezen emésztik meg, amikor Bonaria örökbe fogad egy falubeli kislányt, Mariát. Maria hosszú, hosszú évekig nem sejt semmit abból, mit csinál nevelőanyja, amikor suhogó fekete szoknyája éjjelenként kilibben az ajtón – aztán egy fiatal barátja halála kapcsán mindenre rájön, és innentől gyötörni kezdik a kérdések és kétségek. Vajon van-e joga bárkinek elvenni egy másik életét? Milyen szabályok vonatkoznak egy accabadorára (ilyen szó nincs is a magyarban, pedig nyilván a mi néprajzunkban is megtalálhatóak Bonaria Urrai megfelelői)? Vajon az-e az élőhalott, akiről a környezete hiszi ezt, vagy az, aki önmagát tekinti kilátástalanul holtnak, noha él?

Az Accabadora húsbavágó olvasmány, tömör, kőkemény nyelvezettel. Ez a szikár, sallangmentes stílus teszi a téma mellett emlékezetes olvasmánnyá – nem csoda, hogy a fiatal szerző minden létező díjat megkapott érte.

Rákattantál? Katt, és hétvégén már olvashatod!

Tánc a mészárszéken

Lawrence Block Scudder-sorozatának kilencedik darabja méltán nyert Edgar-díjat, Matt Scudder, (a sorozat hőse) pedig megérdemelten lett a modern krimiirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja- olvashatjuk a könyv ismertetőjében, és ezzel alaposan meg is ágyaztunk Block klasszikusának.
A címet olvasva megállapíthatjuk, hogy egy jó krimi esetében – és itt erről van szó – a cím a szükséges rossz, nincs mese, kell a kampó, hogy behúzzák az olvasót. Az úgynevezett Matt Scudder-regények nem Agatha Christie-értelemben vett krimik, inkább korrajzok – New Yorkhoz a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a crime story műfaja passzolt a legjobban: ehhez az időszakhoz képest ma Manhattan kész Disneyland.

Varga Bálint, a sorozat fordítója erről így nyilatkozott egy cikkében: „Scudder tökéletes lenyomata korának. A hetvenes évek közepére Amerika számos komoly traumán ment keresztül, melyeket még nem volt ideje feldolgozni. Elvesztették a vietnámi háborút, Nixon meggyalázta az elnöki hivatal szentségét, nem tudtak magukkal mit kezdeni a hatvanas évekbõl itt maradt hippik és Vietnámból hazatért veteránok. A gazdaság mélyponton volt, a feszültségek nem csökkentek. Ekkor lépett színre Matt Scudder, a volt zsaru, az alkoholista, aki súlyos küzdelmet folytat belsõ démonaival, s gyakran áll vesztése. Scudder, aki a legmocskosabb ügyekben nyomoz, Scudder, aki nem is magándetektív, hanem egy ex-zsaru, aki szívességet tesz bizonyos embereknek. A most már 15 regényből álló folyam a modern irodalom egyik legmarkánsabb és legjobban kidolgozott fejlõdésregény-sorozata.”
A sztori jól felépített: szétszórt, össze nem illő darabokként indul, de a végén mindig valami megrázó felismeréssel egybekötött egésszé áll össze. A történet mégis mintha másodlagos lenne, az erő az atmoszférateremtésben, a jellemek megrajzolásában rejlik. Block némelyik mondata olyan, mintha tizenkét évig tölgyfahordóban érlelték volna. Mívesen megrajzolt, sötét hangulatok egy „repedezett városból”, egérszagú lépcsőházakkal, anonim alkoholista gyűlésekkel, periférián élő, bűnöket cipelő alakokkal.
A sztoriról dióhéjban: Scudder, amikor még keményen piált, a város minden utcasarkán otthagyott egy darabot a lelkéből, ám ez az ügy mindennél mocskosabb, amit a Nagy Almában megtapasztalt. A nyomokat követve eljut a város szexiparának legaljára, ahol egy fiatal gyerek élete nem más, mint egy árucikk, amit meg lehet venni, tönkre lehet tenni… aztán elpusztítani.
Az, hogy ez a sorozat kilencedik darabja, ne ijesszen el senkit, a szériába bárhol bekapcsolódhatunk, így a Tánc a mészárszéken című résznél is, azon viszont ne lepődjünk meg, ha utána be akarjuk szerezni az előző nyolc könyvet is. Hogy mennyire addiktív szerzőről beszélünk, személyes példával tudom demonstrálni: Manhattanbe vetődve az egyetlen szabadnapon a Szabadság- szobor és hasonló ikonikus emlékművek megtekintése helyett a fenti képen látható úriember egy könyvének beszerzését tartottam fontosabbnak. Egy korai művét sikerült venni, nem volt a legjobb, de a New York-élményt hiba nélkül hozta.

Hogy mi az a Player könyvklub, és miket ajánlottunk eddig? Itt megtudhatod!