Ha van koncert, ami után egyszerre érzed magad rettenetesen rosszul és jól, hát a Massive Attacké az. Robert Del Najáék nem is koncerteket tartanak, hanem rettentően látványos, iszonyú basszusokkal szétcincált tüntetéseket, amelyek felhívják a figyelmedet arra, hogy meglehetősen szar egy világban élünk, mert hát nincs mit szépíteni ezen, a helyzet nem túl rózsás manapság a sárgolyó legtöbb részén. A Massive Attack ha úgy tetszik, folyamatosan kongatja a vészharangot, ijesztő performanszokkal és dalokkal meséli el a borzasztó jelent és a lehetséges jövőt, az arcodba kántálja, hogy nem lesz ez így jó, emberek, és hogy mindenki megértse, olyan formában teszi ezt, amit nem lehet nem szeretni.

A Massive Attack egy úthenger, ami kíméletlenül átmegy rajtad. Egyre kíméletlenebbül. Már igazából lehetőséget sem adnak neked a szusszanásra, csak semmi könnyedség, csak semmi Teardrop, és ha esetleg be is dobnak olyan dalokat élőben a látszólagos könnyítés érdekében, mint az Unfinished Sympathy, akkor a vetítését majd jól telebombázzák társadalmi felelősségválallásra buzdító szövegekkel.

Ez van, a Massive Attack már nem kifejezetten szórakoztatni akar, hanem felpofozni. Ügyesen csinálja, már tulajdonképpen túl sok új dalra sincs szüksége hozzá, legutóbb 2010-ben adtak ki teljes albumot (Heligoland), új dalokat tartalmazó EP-t (Ritual Spirit) pedig 2016-ban, bedobtak még mellé néhány új tracket is, amelyek alapján most már ideje kijelenteni, hogy nem csak simán kongatják a vészharangot, de a fejünkkel teszik. 0-24-ben.

A banda jelenlegi turnéjának túl sok tétje nincs, nem új lemezzel jöttek, bár tulajdonképpen nekünk még a két évvel ezelőtti Ritual Spirit EP is új élmény élőben, úgyhogy különösebben nem panaszkodunk, meg hát minek is tennénk, amikor egy Massive Attack-koncert még mindig embertelen élmény. Jönnek a basszusok, hihetetlen a hangzás, a dalok örvényszerűen magukba húznak, közben pedig szokás szerint magyar nyelven mennek a kijelzőn az üzenetek a világ nyomorúságos állapotára vonatkozóan.

Az utóbbi egyszerre fantasztikus és borzasztó dolog, mert érzed, hogy ezek a faszik még mindig foglalkoznak azzal, hogy az adott ország nyelvén közöljék az üzenetüket írásos formában, másrészről viszont olyan tömény és sokkoló az a bizonyos üzenet, hogy te szégyelled magad az emberiség miatt, akkor is, ha történetesen elhatárolódsz a náci üzenetek felmelegítésétől és újrahasznosításától.

Zeneileg és vizuálisan is kifogástalan, amit a Massive Attack művel. Egyetlen óriási kivetítő hátul, rajta a jelenlegi politikai élet és a modern társadalmi lét minden nyűge, néha olyan szinten villódzó formában, hogy az ember oda sem bír nézni, előtte pedig egy zenekar, ami olyan hangzással játszik, hogy azt tanítani lehetne. Még az egyébként lemezen is elképesztő hangzással megáldott Angelt is olyan intenzitással nyomják élőben, hogy az több lesz, hogy az ember feje és szíve szétszakad.

Mivel együtt járnak Del Najáék az EP-n közreműködő, és a koncertet előzenekarként/előadóként kísérő Young Fathersszel és Azekellel, ők is beugranak a Voodoo In My Bloodhoz és a Ritual Spirithez fícsöringelni, kár, hogy Tricky nincs, mert azért a Take It There vele lenne az igazi, de mindegy, így is megteszi. Horace Andy hangja gyakorlatilag megunhatatlan, és valahol ez az egész show is, mert amíg olyan dalokat vesznek elő, mint a Risingson vagy az Intertia Creeps, és olyanokat írnak, mint az élőben teljesen letaglózó United Snakes, még akkor is fejvesztve rohanunk majd Massive Attack-koncertre, ha abszolút elegünk van abból, hogy hangosabban halljuk, milyen a politika, hogy miféle háborúk zajlanak a világban. Mert így, viszonylag halkabban is bőven elég.

Kell ez, mert tudod, hogy a vészharangot valakinek kongatnia kell. Del Naja addig kongatja, amíg csak tudja. Tény, hogy jó lenne már hallani tőlük egy komplett új lemezt, valamit, ami érezteti, hogy szerintük van valamicske remény, de erre nincs esély. A világ nem fog megváltozni. Ez van. Ők pedig pont ezért továbbra is eszméletlen minőséggel elővezetett audiovizuális tüntetésekkel jönnek majd, mi pedig mélységesen szégyelljük majd magunkat a többi ember miatt. Hazafelé pedig azt fogod kántálni, hogy „toy-like people make me boy-like”. És ha szerencsénk van, egyszer csak felfúj majd valamit egy budapesti házfalra Banksy. Nem bánnánk meg.

Fotó: Mohai Balázs / MTI