Ez ugyanis nem egy akciófilm. Az utolsó emberig egy dráma. Egy bonyolult apa-lánya kapcsolatról szól, amelyben a 17 éves Lydia (Erin Moriarty) egy ideje eltűntnek nyilvánított állapotát rúgja fel, amikor rossz lóra tesz, és olyan emberekkel keveredik össze, akikkel nagyon nem kellett volna. Drogok, gyilkosságok, és egyéb nyalánkságok tarkítják mindennapjait, aztán egy akció során túlságosan erősen vonódik be az ügyekbe, és ez már sok lesz neki, golyót repít hát gengszter pasijába (Diego Luna), aztán kereket old. Más lehetősége nincs, felhívja apját, hogy segítsen. És ha az apád Mel Gibson, akkor olyan nagyon rossz kezekbe nem kerülhetsz.

Gibson egy lecsúszott tetoválót alakít, aki már évekkel ezelőtt lejött az alkoholról, de azért még a mai napig is bulizni kezdenek a szemei, ha meglátnak egy piásüveget. Ránézésre is egy úthengerrel ment át rajta az élet. Hát milyen jobb szerep illik még Mel Gibsonhoz, akit kitaszított Hollywood, viszont még nagyon sokan szeretnék őt látni, miközben rendet tesz egy bűnbandában? Gibson szerencsére nem is veszi félvállról a melót, akkorát alakít a fater Link szerepében, hogy azt öröm nézni, és igazából azért is öröm nézni, mert a Blood Father sok esetben direkt idézgeti meg a főhős régebbi jobb pillanatait, Gibson pedig nyom egy korrekt best ofot. Icipici Mad Max, pici Visszavágó, egy leheletnyi Váltságdíj, egy kis Halálos fegyver, abból baj nem lehet.

Csak hát azt hittük, ez egy akciófilm lesz, és nem az. A történet javarészt Lydia és apja kapcsolatának boncolgatásából áll, azt mutatja be, mit képes megtenni egy apa az elveszettnek hitt lányáért. Beszélgetnek, rendbe tesznek dolgokat, reményt adnak a másiknak azzal, hogy kiderül, melyikük az elcseszettebb, és mégis életben vannak. Közben lepörög egy kis road movie, amiben némi társadalomkritikus felhanggal olyan problémákat taglalnak, mint a menekültek helyzete vagy Amerika álszentsége.

A rendező Jean-François Richet azért vágta nagy fába a fejszéjét, mert ez a film kicsit minden akar lenni, és ez még egy nagyon nagy direktort is komoly probléma elé állított volna. Aki megmenti a helyzetet, az bizony Mel Gibson. Ha ő nem lenne, ez a film eltűnt volna a süllyesztőben, de a színész úgy viszi el a hátán ez egészet, hogy az valami csodálatos. A mozi minden századmásodpercében jó, és amikor elkezd felmenni benne a pumpa, valami olyat érzel, amit már legalább 15-20 éve nem. Azt, hogy Gibson veszélyes, hogy jön, és úgy áll bosszút, ahogy régen szerettük, és hogy még mindig mennyi lenne ebben a fasziban, ha akciófilmekben is szerepelne.

Most még akciófilm nincs, csak egy akciódúsabb dráma, amit érdemes megnézni, ha már nagyon hiányzott Mel Gibson. Azt viszont itt jegyeznénk meg, hogy nem volt túl jó ötlet Az utolsó emberig címmel kihozni ezt a filmet, mivel az egy eléggé semmilyen ’96-os Bruce Willis-mozi címe volt. Ejnye. Mondjuk lehetett volna rosszabb is a helyzet, ha beindul a magyar címadó szörny, mondjuk Véres apa, Mad Gibson, Apu visszavág, Halálos apu… na de nem akarok ötleteket adni senkinek. A kedves színész úr új rendezését, A fegyvertelen katonát (Hacksaw Ridge) is várjuk szeretettel.