Már megint Antoine Fuqua. A csávó megcsinálta a remek Kiképzést, aztán ráállt a masszív középszarra. Ezt a mezőnyt erősítette a Támadás a Fehér Ház ellen és az A védelmező is és - bocs, hogy ilyen korán lelövöm a poént – ide kell besorolnom a Mélyütés-t is. Fuqua filmjei után egyébként senki nem tépi ki a haját vagy rohan ki a moziból székeket borogatva. Tipikusan olyan filmekről van szó, amelyeket az ember egy baszom nagy popcornos vödörrel az ölében simán képes kibírni egyszer. Egyes pillanatokban még jól is érezheted magad, de a végefőcím után az egész élmény, úgy, ahogy a szemeden keresztül az agyadba kéretzkedett, menthetetlenül távozik az alsó kijáraton a pattogatott kukoricával együtt. Hollywoodban nagy szükség van megbízható iparosokra, így abban is biztosak lehetünk, hogy Antoine-nak is jutni fog minden évre egy-egy középszerű forgatókönyv, amit jól csengő nevekkel úgy is el lehet majd adni, hogy saját jogán a cucc egyébként egyenesen egy DVD-kkel teleöntött konténerben végezné valamelyik Tesco-ban.

A Mélyütésben a húzónév az a Jake Gyllenhaal, aki már nem egyszer bizonyította, hogy hatalmas formátumú színész. (Ha efelől kétségeid vannak, akkor biztosan nem láttad az Éjjeli féreg és a Fogságban című mozikat. Ejnye!) Jake ezt a filmet sem vette félvállról és a method acting legjobb hagyományait felelevenítve teljes fizikumát átdolgozta a szerepre. Brutálisan néz ki - erre nincs is jobb szó.

Billy Hope egy rendkívül tehetséges, de dühkezelési gondokkal küzdő profi bokszoló, gyönyörű és támogató feleségével (Rachel McAdams) és szófogadó kislányával az oldalán. Az egyik meccse után egy riválisa kicsit túltolja a cikizést, ő pedig képtelen uralkodni magán, az afférnak pedig egy elsülő fegyver és egy halott feleség az eredménye. Ezzel kezdődik Billy vesszőfutása. Elveszíti munkáját, a karrierjének vége, anyagilag tönkremegy, majd a kislányát is elveszik tőle. Na, vajon mi történik ezután? Ha láttál már egynél több sportfilmet, akkor egyetlen eredeti másodpercet sem fogsz találni ebben a moziban.

A forgatókönyvet összeizzadó – leginkább tévés sorozatokat jegyző – Kurt Suttert ugyanis kiskorában valószínűleg azzal ijesztgették a szülei, hogy ha le mer írni valami eredetit egy papírra, akkor egy zsákban elviszi Uwe Boll gonosz ikertestvére. Legújabb filmje kizárólag olyan panelekből építkezik, melyeket már rojtosra koptatott a sportfilmek egyébként is szűk keresztmetszeten mozgó műfaja. Mindent, de tényleg mindent láttunk már máshol. A sportoló padlóra kerül, megtanulja tisztelni a sorsot, megtanul küzdeni, a hóna alá nyúl egy zavart múltú edző, aztán a végén jön a nagy meccs, mely talán helyre teheti hősünk életét. Ismerős? Tényleg nem értjük, egy ilyen faék sztorihoz miért kellenek olyan színészek, mint Jake Gyllenhaal vagy Forest Whitaker. Becsületükre legyen mondva, hogy derekasan helyt állnak – főleg Gyllenhaal -, még annak ellenére is, hogy a szövegkönyv elképesztően poshatag mondatokat erőszakol a szájukba.

A filmet már tényleg csak az cseszhette volna el még ennél is jobban, ha a rendező az operatőrrel együtt képtelen lett volna tisztességesen fényképezett meccseket prezentálni. Szerencsére ezt a feladatot még éppen sikerült abszolválni, így - bár izgalmasnak csak fenntartásokkal neveznénk a végeredményt - legalább a látvánnyal és a dinamikával nincs baj.

Úgy alakult, hogy csak ennek, és a szuggesztív jelenléttel pusztító Gyllenhaalnak köszönhetően nem lett ez a film egy nézhetetlenül unalmas közhelygyűjtemény. Szódával elmegy, de én személy szerint végleg lemondtam Antoine Fuqua-ról.