Ha a Midwayt direkt dögunalmasra és érdektelenre csinálták volna, akkor se tudott volna ilyen ijesztően dögunalmas és érdektelen lenni. Úgyhogy nevezhetjük bravúrnak is akár. Kritika.

Nevezzük hát annak, hiszen egy olyan műfajban, mint a háborús akciófilm, tényleg különlegesen nagy teljesítmény azt az érzetet kelteni a nézőben, mintha üres lenne a vászon. Mert hát ugye mi kell ahhoz, hogy a második világháború híres és sorsfordító midwayi csatáját legalább közepesen élvezhető színvonalon láthassuk egy 2019-es mozifilmben, egy, egyébként sokat tapasztalt popcornrendező tolmácsolásában? Elvileg nem is olyan sok.

Roland Emmerich, A függetlenség napjával befutott világromboló egy ideje kísérletezget a zsánerekkel, de hagyjuk is a felsorolást: az egyetlen, ami ment neki, az a katasztrófafilm. Ami mondhatni a kisujjában – csak hát, túl sokszor rázta ki belőle. Mégsem vonult vissza, hanem kipróbálta ezt, kipróbálta azt, meg amazt – s igazából mindegyikbe belebukott. És nem is az a gond, hogy ma már egy kicsit sem érdekes, amit Emmerich tud. Hanem az, hogy szórakoztató se tud lenni.

A Midway annyira kínos mozi, hogy megtekintés közben azon nosztalgiáztam, hogy amikor annak idején Michael Bay Pearl Harborát néztem, fogtam a fejem, de legalább éreztem, hogy élek. Ami Baynél bámulatosan nagyképű, s felvállaltan, grandiózusan giccses videoklip, az Emmerichnél csak egy szépen kifestett képeskönyv, ahol a harci repülők is úgy szórják a golyókat és a torpedókat, mintha csak ceruzával rajzolt vonalkák és nagyot robbanó ajándékcsomagok hullanának az égből.

Sok-sok ezer állóképből áll a Midway, melyeken hol japán, máskor amerikai katonák és megrémült, vagy éppen elszánt civilek néznek komoran maguk elé, és jobb esetben bele a kamerába. Amikor meg kinyitják a szájukat, inkább arra vágyunk, csukják vissza gyorsan, hiszen csak pátoszos klisék tudnak kijönni onnan.

Nem tudom, a hadsereg mennyire, pontosabban mennyivel támogatta a filmet, de ha a Midway egy amerikai történelmi múzeum installációjának, s nem érvényes mozifilmnek készül, sokkal jobban járt volna mindenki. Elsősorban persze a befogadó, aki nem tud azonosulni a karakterekkel (mert nem karakterek azok, hanem viaszfigurák), nem tud együtt menni a cselekménnyel (teljesen követhetetlen, mi, miért történik, ki támad kit, s miért éppen ott, és akkor teszi), a nagy háborús jeleneteknek meg inkább csak költsége volt, feszültsége semmi.

Az hagyján, hogy szegény Ed Skrein teljesen reménytelenül ráncolja a homlokát, s markolja a repcsikormányt, de a Midway az a film, ahol még Woody Harrelson is képtelen nem pocsék lenni. Pedig ő aztán egy félmosollyal is képes megcsinálni egy alig létező szerepet is – ám itt Harrelson inkább abban bízik, hogy majd nem ismerjük fel. Mert ősz a haja. Patrick Wilson meg szemüvegben csinálja ugyanezt.

Csak mi nem tudunk úgy tenni közben, mintha ott sem lennénk. Ez a mi tragédiánk!

3
  • Több okból is kellenek a jól megcsinált háborús eposzok. Mondom, a jól megcsináltak!
  • Emmerich végig nyeli a saját könnyeit – hagyhatott volna belőle a nézőnek is.
  • Éves szinten is ritkán telik el ennyire nehezen 138 perc egy hollywoodi látványfilmmel.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon