Táncosok, exoskeletonok, gigaszínpad, gigarobot, de ha a zenekar hanyagul játszana, az egész semmit sem érne. A Muse nem az a zenekar.

Nincs mese, amikor egy zenekar elér egy bizonyos szintre, akkor megjelenik kedves barátjuk, a megalománia is. Rosszabb esetben csak a frontembernél, jobb esetben mindenkinél, bár hogy melyik a jobb eset, azt igazából nehezebb eldönteni, mint egy ültő helyedben végignézni a Sátántangót. A U2-nál ez hatalmas színpadokban, és néha rettentően kínosan hosszú békebeszédekben realizálódik, a Coldplay-nél hatalmas színpadokban, és a rádiós pop barna hangjának görcsös keresésében, ezzel együtt a mindenkinek mindenféleképpen megfelelésben mutatkozik, a Rammsteinnál hatalmas színpadokban és azok nagyjából az utolsó négyzetmilliméterének felgyújtásában jelentkezik, a Rolling Stonesnál meg simán csak hatalmas színpadokban üti fel a fejét.

Igen, úgy néz ki, a megalománia és a hatalmas színpadok kéz a kézben járnak, mert nem elég maga a játék, nem elég simán a koncert, a Holdról is jól láthatónak kell lenni, meg egyébként is, szeretik az emberek a látványt, úgyhogy adjunk nekik látványt, az már más kérdés, hogy maga a koncert milyen. Mondjuk az tény, hogy az előbb említett zenekarok egyike sem rossz élőben, de egyikük sem annyira jó és annyira megalomán, mint a Muse.

A Muse még akkor is zseniális volt zeneileg, amikor éppen már a falat kaparta az ember a sokadik „mind megdöglünk, de sebaj, itt ez a prüntyi alap, amire rááriázom, hogy mind megdöglünk”-dalt hozták ki ahelyett, hogy jól odacsaptak volna, ami aztán megtörtént később a Drones-albummal, már csak annyi volt a probléma, hogy most, a Simulation Theoryvel megint olyan vizekre eveztek, ami kicsapta a biztosítékot egy rakás rajongó fejében.

Bellamyék persze büszkék a sokkal poposabb albumra, mások meg a hátuk közepére kívánják például a Propagandát, amit Timbalanddel közösen vettek fel, és olyan, mintha Prince eljátszana egy ki nem adott George Michael-számot, majd valaki a demót remixelte volna. Attól mondjuk nem kellett félni, hogy ne szólna majd jól a koncert, és hogy ne játszana még mindig tökéletesen a Bellamy-Howard-Wolstenholme hármas, attól viszont már igen, hogy lehetett tudni, ezen a turnén táncosok kísérik őket a színpadon. Mi ez? Szerencseszombat?

Bellamyéket úgy pörgette meg most a megalománia, hogy nem „csak” durva színpadi show-t képzeltek el, hanem egy komplett popkoncertet, ahol nem feltétlenül pop szól, és ez egyszerre hangzik hülyén és logikusan is. Mert hát ha folyamatosan a világvégéről énekelsz, akkor miért ne jöhetne ki 8-10 táncos hatalmas füstfújó fegyverekkel, LED-fényekkel megáldott ruhában, hát kinek ártanak ők, ráadásul amikor űrgospel-kórust kell alakítaniuk, akkor űrgospel-kórust alakítanak, amikor trombitát kell fogniuk a kezükbe, akkor sem mennek haza duzzogva.

De hogyan jön le az, amikor egy zenekar éppen feszesen játszik rockzenét a színpadon, közben egy halom fiú és lány koreográfiára tesz úgy, mintha trombitálna. Igazából meglepően jól. Eleve tudja mindenki, hogy Bellamy már régen nem a földön jár, nem gondolkodik kicsiben, de azért humorérzéke még van. Így a táncosokat néha olyan helyzetbe hozzák, amin kifejezetten röhögni lehet, a gigantikus LED-fal elé húzzák őket vokálozni angyalszerűen, de aztán logikussá válik a jelenlétük, amikor beszállnak dobolni, vagy kiosztogatják a már kötelező lufikat a közönségnek. Így már nem is annyira vészes ez az egész, sőt.

És mintha tudnák, hogy nem szabad túltolni a dolgot, nem is szerepeltetik őket folyamatosan, nehogy a régi rajongó hupililát hányjon a kiemelt állóhelyen, úgyhogy szépen visszavedlenek „egyszerű” rockzenekarrá, és elnyomják a nagy slágereket, akár látványos segítséggel, akár sima kijelző- és fényjátékkal.

A Muse ettől jobb, mint a többiek. Látszik, hogy ez a három csávó még mindig szeret együtt zenélni, és bár egyre nagyobb a show, sosem tűnik el belőle a zenekar, és a tagok energiája. El kell, hogy meséljek egy sztorit. Volt szerencsém 2017-ben látni a U2-t a Trafalgar téren. 7500 embernek játszottak, nem volt óriási színpad, nem volt LED-fal, csak egy pici látvány és maga a zenekar. Tehát nem volt, ami elvonja a figyelmet magáról a zenekarról. Elképesztően gyorsan lejött, hogy a tagok már valószínűleg maguk sem tudják, miért vannak együtt. Kedvtelen, sótlan, merev volt mindenki, pedig ha valamikor, hát ott felszabadultan lehetett volna zenélni, ahogy régen, amikor még nem az volt a lényeg, hogy legyen világbéke, de ha lehet, akkor már a reggeli kávé mellé.

A Muse-t úgy látszik, nem fenyegeti ilyesmi. Ha nincs látvány, csak az jön le, hogy hoppá, hát ők még mindig iszonyatosan jó hangszeres zenészek, és szeretik, amit csinálnak. Az viszont sanszos, hogy egyre jobban belemerülnek majd a show-ba, már most is megrezgett 1-2 ponton a léc, a Hamlet-jelenet, amikor Bellamy egy ezüstkoponyával a kezében énekelte a Take a Bow-t, vagy amikor a táncosok konkrétan vonaglottak a kisszínpadon az énekes körül, az már inkább Madonna, mint Muse, de még ezzel együtt is leesett az ember álla az egésztől.

Mert az hagyján, hogy úgy szólt a koncert, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva, hogy úgy játszanak, mint a félistenek, és hogy egy olyan setlistet raktak össze, ami szinte csak az erősebb számokkal van tele, még kellően pofátlanok is voltak. Hol volt például az új album egyik legnagyobb slágere, a Something Human? Hol volt a Get Up and Fight? És miért játszották el helyettük pont azt a két dalt (Break It To Me, Propaganda), amit a régi rajongók úgy rühellnek az új lemezről, mint egy Szandi-maratont?

Mindenesetre ekkora show-t ritkán látott az Aréna, de azt a Muse is tudja, hogy hiába a táncosok, az exoskeletonok, meg a koncert utolsó részén hátulról előbukkanó gigantikus robot-Eddie-klón, ha nem egy baromi jó zenekar játszana a színpadon, akkor ez mind kevés lenne, és nem úgy menne haza az ember, hogy a fenébe is, csak meghallgatom még egyszer a Propagandát, hátha azóta már nem akarom tőle lekaparni a falról a tapétát. Ennél nehéz lesz feljebb lépni, pláne úgy, hogy az ne öncélú látványpornó legyen. Ha sikerül, akkor a Muse lesz a világ ura. Most sincsenek messze tőle.

Fotó: Live Nation (nem a budapesti eseményen készült)

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon