Teszteltük a Wolfenstein II: The New Colossust, és ki merjük jelenteni, hogy új klasszikus született.

Ha volt játék, amitől nagyon sokat vártunk, hát a Wolfenstein II volt az. A The New Colossusnak végül is csak annyi volt a dolga, hogy felnőjön fantasztikus elődjéhez, a The New Orderhez, ami olyan alapokra helyezte végre a Wolfenstein szériát, hogy az egyből hivatkozási alap is lett az egyjátékos FPS-ek körében. És tessék. A MachineGames megugrotta a szintet, ráadásul olyan könnyedén, hogy a The New Colossus 8-10 órája alatt az ember még néhány könnycseppet is elmorzsol a minőség miatt.

Mert minőség, na az van mindenféle szinten. Brutálisan meglepő, hogy mennyire átgondolt, és aprólékosan kitalált ez a játék, FPS-től is szokatlan mértékben agyas munka, ami nem elégszik meg annyival, hogy viszonylag nagy pályákon mész és lősz, mert ez már nagyon kevés lenne 2017-ben egy ilyen címtől. Szóval a készítők fogták magukat, és kitaláltak egy remek sztorit a játékhoz, ami hihetetlen ügyességgel egyensúlyoz a gagyi akciófilmek és a komoly dráma között. Ráadásul ez a két stílus, ami látszólag nincs egymással jó barátságban, annyira összeér, hogy annak a filmiparban is hasznát kellene venni.

A történet pont ott folytatódik, ahol abbahagytuk a The New Orderben, B.J. Blazkowitz felrobbantja az atombombát, de bármennyire is logikus lenne, nem hal meg, mert hát az atombombák már csak ilyenek, lehet előlük menekülni érthetetlenül gyors módon, vagy smárolni a fényükben, mint a True Liesban. Blazkowitzot megmentik társai, de főhősünk sajnos nem igazán marad jó formában legutóbbi kalandja után, kómába esik, majd mikor felkel, tolószékhez ragad, de legalább kiderül, hogy apuka lesz, ráadásul ikrek büszke apukája, és igen, itt már megint jöhetne egy Arnold Schwarzenegger-párhuzam, de nem jön.

Aztán ahogy kell, megjelenik a tetem felett köröző keselyű, Frau Engel, aki nevével ellentétben még mindig maga a sátán, ráadásul sokkal kegyetlenebb és gonoszabb, mint az előző részben volt, ami nagy szó, mert az előző részben is séróból hívtál volna hozzá ördögűzőt már csak a puszta látványa miatt is, és akkor még meg sem szólalt. Engel aztán felkavarja a kiscsapat összetételét, okoz némi fejetlenséget (bocsánat), majd új szövetségesekkel, és egy a járásunkat és boldogulásunkat segítő páncéllal útra kelünk, hogy rendet tegyünk Nácifalván.

 

A Wolfenstein II új szereplői erősebb dinamikát adnak a játéknak, nagyon jó karakterekről van szó, akik között ott van Engel lánya, a duci, félénk Sigrun, aki náci létére meglehetősen emberbarát, vagy a kőkemény Grace, aki legalább annyira laza, mint Samuel L. Jackson, legalábbis motherfuckerezni pont annyira tud, és bármelyik pillanatban képes lenne megnyerni az év anyja díjat. Ja, nem.

A fejlesztők még arra is képesek voltak, hogy minden karakterrel kellőképpen foglalkozzanak, és nem csak az átvezető filmekben, hanem a küldetésekre felkészítő téblábolásban, főhadiszállásunkon ugyanis folyamatosan zajlik az élet, ha eleget mászkálunk, akkor kiderülhet, mit gondolnak egymásról és a kialakult helyzetről az embereink, de elkaphatunk mindenféle vicces közjátékot is, amitől nehéz nem megszeretni a karaktereket. És ez az igazán nagy szó. A Wolfenstein új része annyira karakterközpontú, amennyire talán egyetlen FPS sem tudott válni, ettől pedig sokkal személyesebbé válik a játékélmény, már ha a nácik Földről és a naprendszer több pontjáról való eltűntetése nem lenne eléggé személyes ügy.

És hogy mennyire személyes? Annyira, hogy a játék fő pontja Blazkowitz múltjának feltérképezése, kiderül, hogy apja főállású barom, aki gyakorló rasszistaként kicsinálta őt és anyját gyerekkorában, főként mikor B.J. nem fehér barátnőt választott magának kisfiúként. A faterral való harc szerves részét képezi a történetnek, igazi mélységet, sőt, erős drámai vonalat ad neki, amitől még súlya is lesz a sztorinak, ez pedig egy újabb hihetetlen pontja ennek a szinte tökéletes játéknak, hiszen ebből a mélydrámából el tudunk jutni a tüzet okádó gépkutyákig, vagy a holtak C-kategóriás akciófilmekben látott, drótokkal való feltámasztásáig.

Az azért nem semmi, hogy ennyit lehet beszélni egy FPS esetében magáról a történetről, de akkor térjünk rá a technikai részletekre. A grafika valami egészen elképesztő. Én PC-n és PS4-en is teszteltem a játékot, és azt kell, hogy mondjam, a sima PS4-verziónak sincs oka szégyenkeznie, de azért a PC és az extrakonzolos változat képes az igazi csodákra. Olyan tűéles, vibráló, már-már filmszerűen élethű az egész, hogy kifolyik az ember szeme, az átvezető filmek is olyan realisztikusak, hogy az valami elképesztő, az egészhez pedig olyan zseniálisan jó szinkron társul, hogy tényleg egy szavunk sem lehet. És a játékélményről sem lehet mondani egy rossz szót sem. Változatosan lepusztult helyszíneken irthatjuk a nácikat és néha gigaméretű robotjaikat, és minden annyira aprólékosan kidolgozott, hogy esküszöm, néha csak úgy megálltam nézni ezt a mérhetetlen méretű, gyönyörű pusztulást, mert ilyet még FPS-ben nem láttam.

Ebben a gyönyörű, aprólékosan leamortizált környezetben döntheted el, hogy lopakodni akarsz inkább, és egyenként levadászni a nácikat egy baltával, amely annyira durván véres kivégzéseket eredményez, hogy attól néha hátra is hőköl az ember, de hát ez van, nácivadászkodni nem lehet töménytelen mennyiségű vér nélkül, ezt már jó ideje tudjuk, annyira nem, hogy egy-egy keményebben sikerült akció közben még a fegyverünk is tocsog a vértől.

Választhatsz úgy is, hogy izomból nekimész a fegyvereiddel az ellennek, ekkor viszont jobb lesz megkeresni és kiiktatni a főnácit, aki bekapcsolja a riasztót, és ezzel olyan mennyiségű ellenfelet szabadít ránk, ami sokszor igencsak káros lehet az egészségünkre nézve. Nincs sok fegyver, de az pont elég, fejleszthetjük is őket a játék során a pályákon talált szettekkel, mindegyikhez három-három extra képességet adhatunk hozzá, amikre elég nagy szükség lesz, ha mondjuk állig felpáncélozott nácira szeretnénk vadászni játszi könnyedséggel.

Mi magunk is fejleszthetőek leszünk a játék egy pontján, három képesség közül választhatunk, ami némileg felpimpeli Blazkowiczot, aki szó szerint vért izzad majd a játék több pontján veled együtt, ugyanis ez a menet valami egészen brutálisan nehéz tud lenni. Olyan jó barátságban leszel a manuális save funkcióval, hogy azonnal a legjobb barátoddá is avatod. Én nem tudom, mikor mentettem ennyit játékban, de az biztos, hogy nem azért nem használtam a save-et évek óta, mert minden játékban automatikus mentés van.

Pont ez az egyik legnagyobb bája a Wolfenstein II-nek, valahol rettenetesen régimódi, neked kell mentened, ha jót akarsz, neked kell összeszedned az életerődet és a pajzsodat, előbbit pedig még mindig túl tudod tölteni, és ez bizony néha nagyon jól jöhet, amikor egy egész hadsereg készül pürévé varázsolni téged. Egyetlen probléma azonban akad: az ellenfelek néha kissé buták. Teszem azt, megállsz egy ajtóban, lősz egyet, erre odasereglik egyenként mindenki, mint valami rossz ZS-akciófilmben, egyenként lelövöd őket, majd a végén egy tetemes hullahegyet hagysz ott az ajtóban. Végül is lehet, hogy ez nem bug, hanem feature, és ez is a régimódiság érzését szolgálja, amit amúgy egy pillanat alatt el is hinnék a fejlesztőknek, ha tényleg bevallanák, hogy így lenne.

Akárhogy is nézzük, a Wolfenstein II abszolút egy új klasszikus, remek története egyszerre drámai és humoros, bevállalósan kemény, nehéz és kíméletlen, miközben olyan gyönyörű, hogy leesett állal lehet bámulni a tévét vagy a monitort. Ha a The New Order bejött, ez még jobban be fog. Ja, és ha az eredeti jött be, igen, a régi Wolfenstein 3D, akkor is megtalálod a számításod.

9
  • Gyönyörű
  • Egyszerre mélyen drámai és kellemesen olcsó humorú
  • Néhol kifejezetten nehéz

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon