Az embert William „Kanada Bill” Jonesnak hívták és fénykorában kiterjedt szélhámos-láncolatot üzemeltetett. Néhány híressé vált aranyköpését még az eltelt két évszázad súlyos köde sem tudta átadni a feledésnek.
Érthető okokból nem dúskálunk a William Jones gyermekkorával kapcsolatos információkban. Annyit lehet csupán tudni, hogy 1800 környékén született Angliában egy Yorkshire melletti tanyán (egyes források cigánykaravánt emlegetnek). Húszéves lehetett, amikor Kanadába utazott és ott is ragadt egy időre. Ott ismerkedett meg azzal a meglehetősen gyermekcipőben járó, de feltörekvő néplehúzó-ipari know how-val, melyet manapság csak „Itt a piros, hol a piros”-ként ismerünk.
Akkoriban ezt a mutatványt három francia kártyával játszották. A csaló felfedte a kártyákat a nézőnek, majd megfordította, jól összekeverte (esetenként villámgyorsan kicserélte a lapokat), majd megkérte az áldozatot, hogy mutasson rá a szív királynőre. Ha ez nem ment – és általában nem ment –, akkor a balek pénze már el is tűnt a mutatványos farzsebében.
Kanada Bill néhány év után otthagyta Kanadát, és áttette a székhelyét Amerikába. Mivel a mutatványhoz kellettek beépített emberek a bámészkodók közé, ezért maga mellé vett néhány hasonló beállítottságú munkásembert, majd elkezdte begyűjteni a gőzhajókon utazók kosztpénzét, a polgárháború után pedig a vasúton zötykölődő üzletemberek között szedte áldozatait.
George Devol nevű bűntársa nem túl hízelgő képet festett le Jones-ról. Elmondta, hogy középmagas, csirkefejű (?), torzonborz hajú, világoskék szemű, fültől fülig érő pampuli-szájjal megvert fickó volt, aki általában több számmal nagyobb ruhákban szédelegve hitette el áldozataival, hogy ő tulajdonképpen nem más, mint egy játékos kedvű gyengeelméjű, aki inkább jelent veszélyt saját testi épségére, mint a vele szemben ülők pénztárcájára.
A valóság persze az volt, hogy a bő hacuka alatt cinkelt lapok és komplett paklik rejtőztek akcióra készen. Jones ars poeticája, mely szerint „otthagyni egy baleknál a pénzét erkölcstelen dolog”, a mai napig a vicces kedvű pókerjátékosok ronggyá koptatott beszólása, Amerikában különösképp. A kártyavetés olyan sikeres mutatvánnyá vált, hogy „Mr. Kanada” még levelet is írt a vasút felügyeletének, melyben 10 ezer (más források szerint 25 ezer) dollárt ajánlott fel azért, ha kizárólagos jogot biztosítanak neki a vasúti szerencsejáték szervezésére. Mivel a válasz elutasító volt, 1870 körül Bill sértődötten szállt le a vonatról a 16 ezres lélekszámú Omahában, ahol eldöntötte, hogy beveszi a várost.
A hadművelet a szerencsejátékból befolyó dollárezrek következtében totális siker volt. Először a legnagyobb helyi szórakozóhelyen kezdett dolgozni, majd több munkatárs hadrendbe állításával sikerült neki képviseltetnie szervezetét a város összes szalonjában. Néhány hónap alatt Kanada Bill-bandájának kezében volt az egész város szerencsejáték-szervezése. Ha valaki az egyik csalónál meg is szedte magát, a teljes bevételét otthagyta egy másik helyen, némi zsebpénzzel megspékelve. 1873-ra a banda olyan erőssé vált, hogy már nem csak a kártya, hanem illegális bokszmeccsek szervezése, védelmi pénzek szedése és az aranybányászat is bekerült a tevékenységi körébe.
Kanada Billnek az lett a végzete, hogy túlnőtte őt a saját műve. Az egyre erősödő bűnszervezetek közegében már nem mozgott otthonosan, hiszen ő csak egy kiöregedett hamiskártyás volt, aki képtelen volt idejében észrevenni, hogy lassan kikerül a kezei közül a gyeplő.
Először Chicagóba települt, majd Clevelandbe és – hiába óvták ettől régi cimborái – mindenhol rendre bekóstolta a helyi kiskirályokat a pókerasztalnál. Amikor egyik haverja szólt neki, hogy éppen egy csalásokkal teli játszmán próbál érvényesülni, azt válaszolta, hogy „tudom, de ez az egész város egyetlen pókerasztala”.
Makacssága odáig vezetett, hogy egész vagyonát eljátszotta, majd 1877-ben Readingben befejezte földi pályafutását egy szegényeknek fenntartott kórházban. A nagy Bill temetésén egyik régi csodálója ezer dollárt tett fel arra, hogy a sírba ereszkedő koporsó üres.
Senki nem merte állni a fogadást.