A 2011-es Ni no Kuni: Wrath of the White Witch a Playstation 3 egyik gyöngyszeme volt. Most megérkezett a folytatás, ami szintén nagyon szépen ragyog, de nem mindenki lesz vele teljesen elégedett.

Ha bírod az animéket most elkényeztetve érezheted magad. A Ni no Kuni második része ugyanis majdnem olyan mesésen néz ki, mint az első. A Studio Ghibli keze nyoma már nem olyan erősen érezhető, mint az előző eresztésnél, de azért sikerült szerezni a designer csapatba néhány tapasztalt művészt, úgyhogy a látvánnyal ezúttal sincsenek bajok. Ezzel le is tudtuk a játék legszembetűnőbb komponensét, ami az első képkockától az utolsóig elégedett mosolyra húzza a szádat, ha tudod, ki az a Mijazaki Hajao.

És akkor gyorsan tudjuk is le azt, ami miatt már nem lehetünk annyira elégedettek. Nem spoiler, hiszen a játék első néhány órájában szinte az arcodba mászik: a sztori és a szereplők annyira érdektelenek, mint egy kiszáradt fatuskó. Felsorakozik az összes fakóvá koptatott jRPG-s közhely, a készítők pedig úgy használják őket, mintha direkt kínozni akarnák azokat a játékosokat, akik némi eredetiségért vettek kontrollert a kezükbe.

Ez kifejezetten akkor zavaró, ha visszaemlékszünk az első rész sztorijára. Okés, az sem váltotta meg a világot, de azért hozta a színvonalat, és a lélegzetelállító látvánnyal együtt már tűnt olyan újszerűnek, hogy ne akarjunk bosszankodni miatta. Itt viszont főleg az első néhány óra annyira sivár képet mutat, hogy kész csoda, ha az ember túljut a tutorialokkal súlyosbított bevezetésen.

Szóval nehezen indul be a masina, amikor viszont túl vagyunk a kötelező körökön, kegyetlenül beránt az ékszíj. Már a Wrath of the White Witch sem volt vegytiszta jRPG, inkább egy szerepjátékos elemekkel felturbózott kalandjátéknak mondanánk, és a Revenant Kingdom sem sorolható be markánsan egy műfaj keretei közé.

Ennek akkor örülhetsz, ha bírod a taktikai, strtatégiai cuccokat, ez a játék ugyanis az RTS-t keveri az RPG-vel, valahogy úgy, mintha az első Ni no Kuni-hoz hozzáadnál egy kis Settlers-t, majd az egészet megbolondítanád egy leheletnyi Warcraft-tal. Okés, sarkítunk, de az embernek akkor is ez az érzése, amikor elkezdi építeni a birodalmát, majd hadba indul a csapataival.

A borzalmasan gyenge sztori ismét Ding Dong Dell világában játszódik, ahol egy másik világból odatévedt alakkal kell ismét hatalomra segítened egy gyerekkirályt, akit bunkó módon megpuccsol apja egykori tanácsosa. A nulláról indulunk, megtanuljuk a harcrendszert, majd szövetségeseket gyűjtünk, elkezdjük építeni a saját királyságunkat, csapatokat állítunk fel, végül nekiindulunk szépen lassan visszafoglalni egykori országunkat. A cél a világbéke, de mire ezt elérjük, nagyon sok gigán kell keresztültolnunk a szekeret.

Amilyen hülyén hangzik a játékmenet, annyira élvezetes. Szinte süt a produktumról, hogy míg a készítők az első részben inkább a sztorira koncentráltak, itt a játékmechanikát akarták tökélyre fejleszteni.

Megnyugtatunk, hogy az igyekezet simán érződik a végterméken. Kevés játék mondhatja el magáról, hogy a végefőcímig frissnek hat, a Revenant Kingdom-nak viszont ez erőlködés nélkül megy. Leginkább annak köszönhető, hogy az ötven órás kaland legnagyobb részében egyáltalán nem lankad az érdeklődés, hogy uralkodóként százfelé ágazó lehetőségeid vannak az építkezés, fejlesztés, és fegyverkezés tekintetében.

Jó hír: a lehetőségek tengerébe nem fogsz belefulladni, hiszen a játék pont elég információval lát el ahhoz, hogy ne érezd elveszve magad. Második jó hír: még kezdő királyként is úgy fogod érezni, hogy képtelenség apró, előre nem látható hatású döntésekkel bebuktatni a hadjáratot, hiszen látszólag nincs rossz választás.

Bármelyik fejlesztést is választod, bármelyik fegyvernemre is gyúrsz rá, minden egyes döntés kisebb nagyobb lépés lesz a végső cél felé, ami mondjuk pont a hardcore jRPG-fanoknak nem fog tetszeni, hiszen így a kihívás is mérsékelt. Igaz, nem fogod kettéharapni a kontrollert, de azért van a stuffban kihívás, még akkor is, ha folyamatos a jutalomérzet a végigjátszás során.

A Ni no Kuni II: Revenant Kingdom audiovizuális síkon szem- és fülkápráztató produktum, ráadásul egy olyan fajta, amit – eltekintve az első néhány órától – élvezet játszani. Ha bírod a stílust, nem zavar, ha megfelelő odafigyeléssel minden elsőre sikerül, és szereted, ha egy játék szinte minden tizedik percében meglep valami újdonsággal, akkor nagyon fogod szeretni.

Igaz, a történet és a karakterek ezúttal háttérbe szorultak, de a jól felépített játékmechanika könnyedén feledteti ezeket a hiányosságokat. Talán nem fogsz rá visszagondolni évek múlva olyan meleg szívvel, mint az első részre, de arra mérget vehetsz, hogy pokolian jól fogsz vele szórakozni.

8
  • Csodálatos grafika és körítés
  • Gyenge történet és karakterek
  • Cserébe viszont élvezetes, könnyen tanulható és jutalmazó játékmenet
  • Az RTS és az RPG elemeinek élvezetes elegye

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon