Kevés olyan zenész van, akinek a színpadon való puszta létezésétől egy percen belül elkezdődik valami túlvilági és leírhatatlan katarzis. Nick Cave ilyen zenész és ezt most a Sportarénában bizonyította is nekünk.
Nick Cave-et nem tudom, hányféleképpen lehet szeretni: biztos vannak, akik a kiugróan nagyot ment dalai miatt szeretik, vagy a hangja miatt, vagy a dalszövegei miatt, vagy ezek a Bad Seeds-zel alkotott nagy zenekari összessége miatt. Számomra Nick Cave viszont egy mindezeket meghaladó entitás: ami igazán, a már-már vallásos rajongásig és bálványozásig viszi őt az valami olyan dolog, ami a fent felsoroltakból áll össze, de mégis sokkal több, magasztosabb, istenibb, megbabonázóbb az egyes elemeknél. Mert mikor valaki csak azzal, hogy ott áll a színpadon háromrészes öltönyben, a signature hátratolt fekete hajával, mindenkibe egyesével fúródó szemekkel és olyan aurát képes lökni, ami önmagában azonnal kitölt egy arénát, az nem csupán zene és jó hang, hanem egy teljesen más, misztikus és varázslatos szint. Ez történt most Budapesten is, pedig nem minden volt megágyazva tökéletesen ehhez a katarzishoz.
Oké, egy Nick Cave jeggyel az ember nem zsákbamacskát vesz: vérprofi a csávó, ahogy a zenekara is, de például a koncert időzítése nagyon szerencsétlen volt, hogy pont egybeesett a Queens Of The Stone Age zúzásával, másrészt a 19,990 forintnál kezdődő küzdőtéri jegyek magyar zsebhez vett túlárazottsága azonnal látszott, ahogy a Sportarénának konkrétan a fele kínos ürességgel tátongott – és nem hiszem, hogy azért, mert ne lenne amúgy az arénába elegendő Cave-fan itthon. Szóval apró hendikeppekkel kezdődött a show – de amint elkezdődött, már el is felejtkezett az ember az ilyen földi apróságokról, mert elkezdett történni Nick Cave és a Bad Seeds.
A koncert a Jesus Alone-nal kezdődött, ami az énekes egyik fiának felfoghatatlanul tragikus halála után született Skeleton Tree album talán legszomorúbb, legérfelvágósabban reménytelenül szép balladája, amit személy szerint nem tudtam egynél többször meghallgatni, annyira fémmarokba szorítja az ember szívét; szerintem nem csak én álltam ott gombóccal a torkomban a dal alatt és reméltem titkon, hogy nem Skeleton Tree-ben lesz erős ez a koncert, mert azt a fájdalmat nem lehet másfél órában elviselni. De szerencsére nem kellett félni: Cave-ék egy fantasztikusan eklektikus setlist-tel készültek, amelyben ott voltak az olyan macsósan vad noir dalok, mint a Tupelo, Stagger Lee vagy a From Her To Eternity az olyan zenetörténeti eposzok, mint az Into My Arms, a Do You Love Me vagy a Weeping Song, azok az utaztatóan szép dalok, mint a Push The Sky Away vagy a Ship Song és az a szám, aminél tökéletesebben megírt dalt nem tudnék mondani: a Jubilee Street, a maga mellkasszaggatóan hatalmas, katartikus, fényt adó kifutásával, amitől még mindig végigvillan a libabőr a karomon.
Nick Cave-nek pedig megint sikerült mindenkit megbabonáznia. Nem is tud másképp működni ez a férfi: cikázik a színpadon, majd leguggol és bevett szokása szerint csak egyetlen embert kiszemelve neki énekel, a zongorához pattan, majd térdre rogy a gitáros előtt, hátratolja a haját azzal a csakis rá jellemző mozdulattal (szerintem a divatban már érik egy Nick Cave-féle hajhátrasimítás nevű fogalom) szívhez szól, mélyít, ordít, mondja, mennyire szeret minket és csak úgy sugárzik minden ebből az emberből, egyszerűen képtelenség nem rá figyelni. Ami pedig a leggyönyörűbb az egészben, hogy ez a színpadi jelenlét nem önző és öntömjénező, mert folyamatosan ad valami kincset az embernek a zenén át, de azt meghaladva: személyesen, csak neked, belülről belülre, és a látványos, olykor pózoló, elegáns, hajrázó, romantikus és hangszáltépő rock bármilyen manírja teljesen igazivá válik Cave előadásában. Szerintem mindenki gazdagabb lett ezután a koncert után; valami kis őrlángot gyújtott Cave a szívekben azzal, ahogy számunkra egy estére létezett. És ez a kis lángocska, ez a kincs ki is tart a következő alkalomig, amin biztosan ott leszünk és amikor élőben láthatjuk újra azt a csodát, ami a Nick Cave and The Bad Seeds.
(Fotók: Balogh Zoltán MTI)