Aki lemaradt volna a Nierről, mármint a legelsőről 2010-ben, az ne nagyon bánkódjon, mert nem különösebben volt emlékezetes darab, de nem is kell igazából ismerni ahhoz, hogy nagyon beleszeress a folytatásába. Ami igazából egy spinoff folytatása, mert hát ugye már a 2010-es játék is a Darkengard-széria különálló darabjaként vonult volna be a halhatatlanságba, ha nem merült volna a teljes feledésbe. A második részre hét évet kellett várni, aztán bejött az, ami csak nagyon ritkán szokott: a második rész bőven felülmúlta az elsőt, sikert sikerre halmozott, el is ment belőle 3.5 millió példány, csak éppen felénk kezelték rétegjátékként. Hiba volt.

A Platinum Games, a csapat, ami a Bayonettát és a Vanquish-t adta a világnak, egy olyan történetet pakolt össze, amitől az ember nehezen tért magához, a NieR: Automatánál változatosabb és jobban elmesélt játék ugyanis nem sok van. Képes folyamatosan meglepni, annak ellenére is, hogy ránézésre egy sima RPG-elemekkel kokettáló hack’n’slash-sel van dolgunk, ami folyamatosan ott mutat középső ujjat a zsánernek, ahol csak tud. És mindezt olyan elképesztően jól csinálja, hogy tanítani lehetne.

A NieR: Automata úgy folytatja az előző részt, hogy tulajdonképpen inkább rebootolja azt, kitalálta, hogyan álljon meg a saját hosszú combokkal megálmodott lábain, így ugrott egyet az időben, és több száz évvel a korábbi játék után veszi fel a fonalat, mert miért is ne tenné így. A sztorijának központjában egy android, 2B áll, akinek nem lesz egyszerű feladata. Az emberiség ugyanis a Holdra menekül, jó okkal, hiszen a Földet megtámadja egy idegen faj, hoztak magukkal robotokat, hogy érvényesítsék az akaratukat, úgyhogy az emberiség létrehozza odaát a YoRHa programot (innen a név, innen a név!), és ők is legyártanak jónéhány robotot, hogy velük vegyék fel a harcot. Az egyik ilyen android 2B, és segítője 9S, akik kemények, mint a szikla és nem esnek kétségbe, ha hegyméretű ellenfeleket kell lekaszabolniuk.

A játék igazából eléggé megosztó lett, pedig tényleg mindent megtesz azért, hogy belopja magát az ember szívébe. Grafikailag olyan, amilyen, nem különösebben csodaszép, de azért a ronda nem ilyen, viszont a zenéi iszonyúan jók, a története parádés, és az is, amit játékmechanika néven művel. A NieR ugyanis folyamatosan fogja magát, és stílust vált, hogy ne legyen unalmas, teljesen váratlan pillanatokban teljesen váratlan fordulatokat vesz. Egy hatalmas világban lődörgünk ugyan, ami nem túl fantáziadús, de ez a világ sosem válik túlságosan monotonná a meglepetések miatt, és ezért jár az orbitális taps.

A fejlődési rendszere szerethető, chipekkel tudjuk módosítani a képességeinket, fejleszthetjük a fegyvereinket, sőt, még a hozzánk tartozó drónokét is, amelyek folyamatosan lövik az ellenfeleket, ezzel fedeznek minket a harcban. De akkor most térjünk rá a lényegre: mi az a Game of the YoRHa Edition, és érdemes-e megvenni, ha esetleg már meglenne a régi?

Ha az alapjáték megvan, akkor semmiképp, hiszen ez a kiadás mindössze néhány skinnel és avatarral több (a Machine Maskért és az Amazarashi Head Pod Skinért mondjuk jár a pacsi), és ha ezekre ugranánk, akkor PS4-en érdemes beszerezni a játékot, mert ebben a verzióban jóval több ilyen jellegű extrát vágnak hozzá az emberhez. Na de platformtól függetlenül itt van a csomgban a teljességgel kimondhatatlan nevű 3C3C1D119440927 DLC-vel több, ami három arénaharcot jelent, mondjuk a jobb fajtából. Sajnos a legtöbben azért kritizálták teljesen jogosan ezt a kiadást, mert ez sem hozza el a várva várt patch-et, ami végre kijavítja a NieR alapvető és eléggé idegesítő hibáit (főleg PC-n), de minden, ami benne van, az eléggé erős.

Magyarul ha eddig nem lett volna meg a NieR: Automata, akkor most kell megvenned, és rácsodálkoznod, hogy mit hagytál ki. Lehet, hogy nem a legszebb játék, amivel valaha játszottál, de ez nem fog érdekelni, amikor már sokadszorra lep meg. És meg fog lepni, az teljesen biztos.