Kicsit kapaszkodj meg a székedben, mert hamarosan akkora számokat vágunk az arcodba, hogy félünk, levágódsz róla. Teszteltük az utóbbi évek legnagyobb videojátékos vállalkozását.
A No Man’s Sky-ban tizennyolc trillió bolygó vár felfedezésre. Várj, leírom pontos számmal is, mert az kicsit érzékletesebben néz ki: 18.446.744.073.709.551.616. Ez annyi égitestet jelent, hogy ha a játékosok minden másodpercben leszállnának egyre, a játék összes bolygójának felfedezése akkor is 585 billió évbe telne. A szó, amit keresel: aztak..va!
A Hello Games ezzel a fenti ténnyel már akkor eladta a játékot, amikor még azt sem lehetett tudni pontosan, hogy igazából mit lehet/kell majd csinálni benne. Nem csoda, hogy a többször is odébb pakolt megjelenés előtt kiadott trailerek kiemelten foglalkoztak azzal, miről is szól tulajdonképpen a No Man’s Sky; állítólag a felfedezésről, a túlélésről, a harcról és az univerzum középpontjába vezető epikus útról. A hájpvonat durván kicsúszott a kiadó irányítása alól. A sokadjára elhalasztott megjelenés miatt a fejlesztők állítólag még halálos fenyegetést is kaptak, ami simán lehetett volna egy újabb reklámfogás is, de az az igazság, hogy amikor ez a hír megjelent, a játéknak már nem igazán volt szüksége reklámra.
Aztán végre eljött augusztus eleje, és az őrjöngő tömeg egy tekintélyes része szépen lassan rájött, hogy az elképesztő számokon felül a No Man’s Sky megálmodói csak részben tudták játékélményre váltani az ígéreteket. A végeredmény ugyanis leginkább annyira élvezhető, mint egy kísérleti film; a szakértő közönség tudja, érti, de még közülük is csak kevesen élvezik igazán, a mainstreamet két pofára zabáló tömeg pedig két csoportra oszlik. Az egyik gárda tök jól elvan a látottakkal, de nem igazán érti, miért, a másik pedig csak a fejét csóválja, vagy éppen dühöng, vérmérséklettől függően.
Néhány óra játék után még nem igazán veszi észre a bajokat az ember, mert akkor még el van foglalva azzal, hogy szó szerint beleszédül a játék kínálta lehetőségekbe. Minden, amit a képernyőn látsz, az utolsó, távolban remegő bolygó is beutazható, a rajta lévő lények becserkészhetőek, egy rakás nyersanyagot gyűjthetsz, számtalan tárgyat fejleszthetsz, űrhajókat vásárolhatsz, lövöldözhetsz, kereskedhetsz, nyelveket tanulhatsz és még sorolhatnám. Ha egy bolygóra leszállsz, ott jó eséllyel te jártál először. Ha találsz egy egzotikus lényt valahol, azt is te láttad először. Két óra erejéig még az igazán szkeptikus gémerek is az állukat fogják keresni, azt garantálom, aki pedig imádja a nem kevés fantáziával nyakon öntött sci-fit, azt akár hetekre elnyelheti a játék világa.
A többiek, nos, nagyjából hat-hét óra után fogják ellőni az első hatalmas ásítást. Bizony, a No Man’s Sky elképesztően ambiciózus vállalkozás, egy vízió, melynek hatását egyelőre még igen nehéz lenne megbecsülni, szórakoztató termékként azonban erősen vegyes a megítélése. Adott ugye egy univerzum, mely méreteiben keresztben nyeli le a videojáték-történelem eddigi alkotásait, kivétel nélkül. Teheti ezt úgy, hogy a programkódban dolgozó algoritmus a meglátogatott bolygókat valós időben teremti meg, sajnos szó szerint a játékos szeme előtt.
A játék ugyanis bugos, nem is kicsit. Az hagyján, hogy a programozott fizikát látva egy Einstein-Newton-Galilei triumvirátust minden bizonnyal akkut agyvérzéssel kellene beutalni a legközelebbi kórházba, de még ezen felül is brutális pop-upok és képfrissítési problémák kergetik őrületbe a felhasználót. (PC-n különösen.) A kezdeti, irtózatos fles lecsengése után az időtöltés a No Man’s Sky-jal nem csupa játék és mese. A gunplay, mint olyan, esetlen, akár egy Little Big Planettel összerakott fps, az űrhajózást pedig maximum húsz évvel ezelőtt nevezhettük volna szimulátornak. A túlélés monoton, a kraftolás körülményes, a felfedezés pedig szintén hamar egysíkúvá válik.
Nyolc-kilenc bolygó után fel fogod ismerni, hogy a túlhájpolt világteremtő algoritmus bizony nem egy Skynet, - természetesen - csak a rendelkezésére álló elemeket tudja variálni, mely miatt igazából minden ugyanúgy néz ki. A változatosság kimerül abban, hogy az egyik égitest zöld, a másik aranyszínű, a bolygókon szaladgáló, repkedő, csúszó-mászó lényeknek pedig itt az arca közepére, amott a seggére kerülnek a szemgolyói. Az sem segít, hogy ebben az univerzumban elképesztően egyedül kell érezned magad. De tényleg. A magány univerzális. Értelmesnek szánt lényekkel csak itt-ott találkozhatsz, de velük is csak kiábrándítóan korlátozott mértékben bocsátkozhatsz interakcióba.
A fentieket leszámítva is jelen van még néhány baklövés, ami hosszú távon jelentős frusztrációval mérgezi a játékkal töltött időt. A bolygókon repkedő, zizegő őrszemek például minden mozdulatodat árgus szondákkal figyelik, és ha úgy ítélik meg, hogy túlságosan beavatkozol az ökoszisztémába, azonnal a nyakadba szakad egy egész regimentnyi repkedő bigyó, ami rendszeresen idétlen tűzharcokhoz vezet. A bolygók közötti utazgatást egy idő után szintén megöli az unalom. Lévén a játék univerzuma valóban hatalmas, két égitest között hosszú perceket fogsz repkedéssel tölteni, mely csak az első két órában lesz érdekes, utána kb. annyira fogod élvezni, mintha egy töltőképernyőt bámulnál.
A játékost tehát a felfedezés élményének kellene éberen tartania, de igazi változatosság híján a motiváció hamar belesüllyed a semmibe, amiből a No Man’s Sky-ban bizony végtelen mennyiség áll rendelkezésre. Ahogy jeleztem, az űrhajós harc és a felszíni lövöldözés szintén nem az a minőség, ami folyton a ravaszon tartaná a gémer ujjait. Gyűjtögetsz, hordod a begyűjtött ásványokat a legközelebbi kereskedőhöz (mivel az inventory fájdalmasan szűkös), összeszeded a hipertérugráshoz szükséges alapanyagokat, aztán mehetsz a következő naprendszerbe, ahol kezdheted az egészet elölről.
Az egyetlen lenyűgöző dolog a programban nem más, mint az elképesztő, embertelen mérete. A játékban rejlő szórakoztató faktor valósággal eltörpül az alkotók ambíciói és az ötlet volumene mellett. Csak hosszú évek múlva lehet majd megmondani, hogy a Hello Games alkotása eléri-e a játéktörténelmi mérföldkő titulust, de azt már most ki merem jelenteni, hogy a No Man’s Sky jelen állapotában közel nem olyan szórakoztató, mint amennyire gigantikus.
Összegzésként egyetlen mondatban össze tudom foglalni, amit erről az alkotásról gondolok: túl kevés dolgot szórtak szét túl nagy légüres térben.