Vannak azért olyan ikonok, akik idős korukra nem kezdik azt állítgatni, hogy elvitték őket az ufók, csak teszik a dolgukat legjobb tudásuk szerint. Peter Gabrielt elnöknek!

Azok, akik esetleg nem voltak tisztában azzal, hogy a Back to Front már nem azt a Peter Gabrielt hozza el hozzánk, aki szinte minden turnéján látványorgiával készült a meggyőzésünkre, az elégedetlenül hümmöghetett még a teljes So-album alatt is. Hol van már az a Gabriel, aki anno egy telefonfülkéből előlépve a kagyló zsinórját egészen a kifutó végéig cibálta? Hol van az a Gabriel, aki egy zorbból énekelt? És egyébként is, mit keres a színpadon Sean Connery?

Ne szépítsünk, Peter Gabriel öregkorára megelőzné magát Sean Conneryt is egy Sean Connery-hasonmásversenyen, méghozzá magabiztosan, sőt, sikerrel pályázhatna egy Obi-Wan-típusú karakter megformálására J.J. Abramsnél a Star Wars VII-ben. Ezen a tényen nem sokat segít a színpadon viselt horgászmellénye és mozgása sem, de hát ez egy teljesen más világ már, amiben megfér a sónkaneriség és a színpadon viselt horgászmellény is, és még az sem ciki, amikor Gabriel a gitáros szekcióval indiánszökellésbe kezd.

Gabriel megöregedett, és ezt tudomásul is vette. Ezért pedig csak szeretni lehet. Csak bizonyos pontokon merészkedik vissza a régi, látványelemekkel súlyosan megpakolt területekre, akkor sincs mondjuk feltétlenül sok értelme, de nem baj, sosem kérjük ki a panaszkönyvet. Mert ez a faszi bizony egyre szerethetőbb. Egy imádnivaló úr, aki úgy pattan elő fél kilenckor felkapcsolt fények közepette a színpadra, hogy egy pillanatra elgondolkodsz, tényleg ő-e az, mert hát mégiscsak valami önünneplő érkezésre számítottál, vagy ha nem, azért mégsem erre.

De Peter Gabriel a világ legtermészetesebb módján kisétál, beül a zongorához, elmondja magyarul, hogy örül nekünk, de nem szeretné tovább rombolni a nyelvünket, úgyhogy kért feliratozást. Majd megjelenik a kivetítőkön furcsán photoshopolt változatban (értsd: a fejét egy gyors ceruzarajzzal összedobott pincér testéhez hegesztették), nem véletlenül, a műsor bizony három részből áll majd, előétel, főétel és desszert, szóval fogyasszuk egészséggel, cukorbetegek és diétázók is bátran belevághatnak.

Az előétel alatt felkapcsolt lámpákkal, akusztikusan kapunk fogásokat, egy új dal, az OBUT után egy Come Talk To Me-vel és egy Shock the Monkey-val el is kezdődik az este, hogy az azt követő Family Snapshot dalközepi váltásánál egyszer csak beinduljanak a fehér fények és a kivetítő is, jól néz ki, na, ügyes húzás, mint ahogyan a három részre szabdalt koncert koncepciója is. A főétkezés alatt fehér fényekkel és az árnyakkal játszanak, miközben vívómaszkos srácok tologatnak hatalmas spotlámpa-állványokat ide-oda, talán otthon is használja őket Gabriel, ha átmegy a fürdőszobába, de ezt már sosem tudjuk meg.

A főhős nem tolakszik előre, egy billentyűs hangszer mögé bújik el a színpad bal oldalára többségében, amikor persze nagyon kell, középre merészkedik, néha táncol, néha ugrál, és még ez sem áll neki rosszul. De igazából egy ilyen dalparkkal nagyjából bármit megtehetne. Digging in the Dirt, Secret World, Solsbury Hill, slágerparádé, az okos ember Dáridója. A zenekarra nagyjából az életed is rábíznád. Tony Levin-t órákig el tudnánk nézni a virgáival, Manu Katché jelenléte eléggé egyértelmű, de ha nem lenne az, Gabriel szinte mindig figyelmeztet rá, hogy bizony ő ül a dobok mögött, David Rhodes… nos ő David Rhodes. Üzembiztos zseni, aki túl nagy hájpot nem kap, de nem úgy néz ki, mint akit ez zavarná.

És akkor eljön a Red Rain. A So album első dala, kigyúlnak a színes (vörös, szörprájz) fények, a vetítés, és beindul az örömünnep. Kilenc olyan dal jön, amelyekben nagyon nehéz hibát találni, de nem is nagyon érdemes keresni bennük ilyesmit. A Sledgehammer persze beindítja a népet, de láthatóan senki sem azért jött, mert csak ezt ismerte a mestertől. A nagyjából háromnegyedház egyébként többször produkál meglepő fordulatokat, mind közül a legjobb a ráadás első dala, a Here Comes The Flood után iszonyatos erővel beordított thank you volt, valakinek nagyon megcsinálta a napját ezek szerint a főnök, de hát kinek nem.

A So albumot már csak a legbigottabb fanyalgók nem hallgatják teljes áhítattal, de talán még őket is meggyőzi az előzenekarként is parádézó Jennie Abrahamson, aki a Don’t Give Up alatt énekli le Kate Bush-t a sárga föld alá, olyan éterien tiszta, ennivaló énekhanggal, amire szavak nincsenek. Libabőr. A Mercy Street picit teátrális előadása a földön fekve is simán működik, de valamiért a húzós Big Time már kicsit kevésbé, mintha a főhős sem szeretné annyira, de lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.

Minden cd-minőségben, impró és változtatások nélkül szól, de aki egy ilyen koncertre befizet, az nem is feltétlenül vár mást. Tény, hogy egy-két apróságot becsempészhettek volna a dalokba, de nem hiányzott a szükséges plusz, mint ahogy az sem, hogy Gabriel többet kommunikáljon velünk. Csak akkor szólal meg, ha mondanivalója van, ezek többnyire előre legyártott feliratokkal követhetőek is voltak a kivetítőkön, csak hogy biztosan értsük a lényeget, és ha még így sem értenénk, akkor sem baj, csak hallgassuk a zenét.

A két és félórás műsor ráadásába még belefér három szám, a Flood mellett a The Tower That Ate People és a kötelező Biko enged minket haza, a jedi lovag olyan egyszerűséggel, mint ahogy felsétált a színpadra, öklét az égre emelve lelép, majd egyenként minden zenész követi, mi meg úgy megyünk haza, hogy ha ezt most újra kezdenék az elejétől, akkor megint befizetnénk rá, attól függetlenül, mennyire egyszerű kis műsor volt ez. Nem kell ide rohadt nagy látvány, bőven elég az indiántánc és az árnyjáték is, ha ezeket a dalokat adja elő a saját szerzője. Ha lesz új lemez, ugye újra eljön, kedves Connery Gabriel úr?

Fotók: MTI/Mohai Balázs

A koncert setlistje:

Előétel: akusztikus szett - felkapcsolt fényekkel:

OBUT

Come Talk to Me

Shock the Monkey

Főétel: Elektronikus szett - fehér fényekkel

Family Snapshot

Digging in the Dirt

Secret World

The Family and the Fishing Net

No Self Control

Solsbury Hill

Why Don't You Show Yourself

Desszert: So - színes fényekkel:

Red Rain

Sledgehammer

Don't Give Up

That Voice Again

Mercy Street

Big Time

We Do What We're Told

This Is the Picture (Excellent Birds)

In Your Eyes

Ráadás:

Here Comes the Flood

The Tower That Ate People

Biko

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezőjének új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés