Lemezek, amiken ott figyel a mindent vivő sláger. De vajon a többi dal is van olyan jó, mint amelyiket az egész világ énekli? Csak azért hallgattuk meg őket, hogy ez kiderüljön.
Fun. – Some Nights
Aki 2009-ben belefutott a banda első lemezébe, az Aim and Ignite-ba, az nagyjából tudta, hogy Nate Ruess bandája egyszer még akkor is belenyúl a tutiba, ha nem akar. Az erősen slágerorientált New York-i csapat ugyanis több mint kellemes lemezt pakolt le az asztalra, csak éppen ott és akkor a produktum nem túl sok embert izgatott. Aztán jött a We Are Young. Mindenki szeretne egyszer legalább egy ilyen dalt írni, aztán visszavonulni, és hallgatni, ahogy csendben csörög a kassza. Nos, a Some Nights-ot elhallgatva a zenekar sikerrel oldotta meg a feladatot, és bár az előbb említettnél nagyobb slágerlistát robbantó dal még egy nincs a lemezen, Mika így is sírva kérné el a receptet a dalszerzőtől.
A Fun. azt a fajta rádiós popot tolja, amitől az ember nem kap idegbajt, pont annyi elektronikát használ, amennyi még nem zavaró, nyíltan nyúlják a Queent, de hát a Muse is ezt teszi, így nem lehet haragudni rájuk. Egyszerre rendezett és kócos az egész produkció, ami már önmagában dicséretes, és ha a Some Nights a második felére nem veszítene az erejéből, akkor az év egyik legjobb poplemezét köszönthetnénk a piacon. Így csak egy több mint kellemes, dalolászós, dallamtapadós albumról beszélünk. És néha ennyi is bőven elég a boldogsághoz.
The Offspring – Days Go By
Senki sem marad örökké fiatal. Az öregedés akkor is beáll, ha nagyon nem akarjuk, ezen pedig nem segít sem az orvostudomány, sem a drogok, sem Gyurcsok József a tévéképernyő másik oldaláról. Az Offspring sajnos pontosan azt a hibát követte el a Days Go By lemezen, amit nagyon sokan: összeszedett innen-onnan néhány népszerű motívumot, és a saját képére formálta őket. Visszaköszön a Rise Against, a Foo Fighters, saját maguktól a Hit That féle idióta pop is, ami ezúttal nem áll nekik jól.
Félreértés ne essék, a 2012-es Offspring album nem hallgathatatlan, sőt, kifejezetten kellemes darab, már ha leszámítjuk az olyan zavaró körülményeket, mint az Oc Guns névre keresztelt latinos ámokfutás, vagy a középtempós, rádióbarát All I Have Left Is You. A mindent vivő slágernek szánt Cruising California egyértelműen a rádió barátainak csatasorba állítására készült, de egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha élveznék az egészet. Az album többi része viszont a szokásos minőséget hozza. Dögös, pörgős és még jól is szól. Nem váltja meg a világot, de jobb, mint az utolsó vállalásuk, a Rise and Fall, Rage and Grace, lehet rá ugrálni, és olyan „oszringes”.
Saint Etienne – Words and Music
Minden, amit tudni akarsz a pop mibenlétéről, de minek is akartad volna megkérdezni, ha vannak olyan lemezek, amelyek elduruzsolják neked a helyes válaszokat. A Words and Music a Saint Etienne nyolcadik lemeze, kicsit csajos, kicsit liftzenés, kicsit bulizós, kicsit befordulós, amolyan tökéletes háttérzene.
Mármint első ránézésre annak álcázza magát, de hirtelen az előtérbe nyomakodik, és képtelen leszel másra figyelni. Gyakorlatilag nincs rajta gyenge tétel, minden dal megjegyezhető, egyedül bizonyos dalok direkte ipari technósságába lehetne belekötni (Tonight, Popular, DJ), de a belekötés mozzanata elmarad, hiszen annyi ötlet, annyi tökéletes, nagyívű és gyönyörű dallam van itt összezsúfolva, amire csak nagyon kevesen képesek. Tény, hogy egy picit több súlya lehetne, de így is kellemes. Maga a nagybetűs POP.
Maroon 5 – Overexposed
Adam Levine-t illik szeretni. Van hangja, attitűdje, amolyan rocksztáros popsztár, többnyire nyálas slágerekkel operál ugyan, de legalább minden egyes Maroon 5 lemezre összehozott 1-2 olyan dalt, amitől nem kaptunk agyhúgykövet, amikor ezredszer is elindult a rádióban. A banda negyedik vállalása viszont már kiveri a biztosítékot, ha a megszokott hangulatra vágyunk. A lemezt indító One More Night már sejteti, hogy ezúttal változások jönnek, borzalmas hangszerelés, élő zene nuku, a zavaró elektronika viszont akkor is jön, ha már könyörögsz neki, hogy maradjon otthon.
Slágeres dallamokból nyilván nincs hiány, de mennyivel jobb lett volna, ha a Maroon 5 ezúttal nem a prüntyögést, hanem az élő zenét veszi elő a fegyvertárából! A diszkós Love Somebody és a Lucky Strike két igencsak szemöldök felhúzásra késztető darab, egyedül az egyszálzongorás Sad, a fülledt Ladykiller, és a lemezt záró Beautiful Goodbye emlékeztet arra, hogy Maroon lemez forog a lejátszónkban. Az összes többi ipari diszkó. Sem több, sem kevesebb. De, inkább kevesebb.