Ahhoz képest, hogy arról volt szó, a minden zenekarban megfordulás egyik főnöke lemezt sem akart készíteni, miután egy térdműtét során felmerült komplikáció miatt meghalt, majd visszatért a túloldalról, Sopronban olyan formában volt, hogy egyetlen gitárriffel képes volt képletesen benzint locsolni a Nagyszínpad előtti térre, és egy laza mozdulattal rápöccinteni a gyufát. Ez az ember tényleg valami olyat tud, amit csak nagyon kevesen, lemezen és színpadon is benne van a dög, a dalokat pedig olyan energiával képes előadni kis zenekarával együtt, aminek nehéz ellenállni.

A 2011-es elmaradt Pecsa-buli óta vártunk erre a pillanatra, és többnyire meg is érte, bár a rövidke setlist, amelyet a fesztiválokra szánnak csak amolyan ízelítőnek jó, vagy inkább amolyan zónaadagú főételnek, enyhe diétához. A stoner rock-hallgatás azonban nagy étvággyal jár. Magas kalóriatartalmú slágerek persze jönnek, azonnal bele is csapnak a Feel Good Hit of the Summer-be, jön a c-c-c-c-c-cocaine, úgy szól az egész, hogy leszakad a fejed, Homme annyira szuggesztív, hogy nem tudod levenni róla a szemed, olyan energiák jönnek le a színpadról, amit talán a VOLT csak nagyon ritkán tapasztalt. Ezek a faszik konkrétan az életükért játszanak. De ha nem, akkor kapnak egy extra életet.

Fura, de egyáltalán nem erőltetik az egyébként parádés, de kicsit más vonalat hozó új lemezt, alig három dal kerül elő róla, a kötelező My God Is The Sun, az If I Had a Tail, és legnagyobb meglepetésre a lassú The Vampyre of Time and Memory is beköszön, ami kicsit leültet, de annyi baj legyen, ha a First It Giveth-tel folytatják. De minek is erőltetnék a …Like Clockwork dalait, először vannak itt, jöjjenek inkább a feel good, vagy feel bad hitek, a Burn the Witch, a No One Knows, a Sick Sick Sick, húz az egész, de valamiért a közönség nagy része mégis a fesztivál egyik meghatározhatatlan pontján issza inkább a fröccsöket, aki pedig ott van, az vagy az őszinte csodálattól nem mozog, vagy csak nincs kedve úgy ugrálni, mint egy zárlatos Duracell-nyúlnak. Érthetetlen.

Aztán mindössze 14 szám után, az A Song for the Dead brutális zúzdájával hagyják ott a jónépet, és nem jönnek vissza. Maradt bennünk egy óriási hiányérzet, mondjuk úgy tíztracknyi, de hát fesztiválon vagyunk, itt csak ilyen zónaadagokat szolgálnak fel többségében. A Queens mindent megtett, amit tudott, a lelkét is kitette az asztalra, olyan lazán és dögösen, hogy azt tanítani lehetne. De ezek után illene elhozni őket egy teljes koncertre is, mert az éhség bizony csak erősödött.

(Fotók: Mohai Balázs)