Radiohead. The Bends. Az album, ami szinte az összes „minden idők lemezei” listán legalább a top 10-ben, de inkább a top 3-ban szerepel. És pont ma jelent meg húsz éve.

1995 nyara. Vagy ahogy én neveztem: a horror nyara. Már amennyiben egy kissé szociofób, 14 éves srác számára jó lehet egy többhetes németországi kiruccanás nagyjából a semmi közepére kb. harminc emberrel, ahol abszolút grátisz meg is ismerkedik a lurkó főellenségével, akit főellenségnek csak azért nem lehet nevezni, mert olyanja csak szuperhősöknek van, ez pedig azt feltételezné, hogy valamiféle szupererővel rendelkezem, de hát nincs itt semmi szupererő, nem volt és talán nem is lesz soha. Hacsak azt nem lehet szupererőnek nevezni, hogy bármikor képes vagyok karaokén elénekelni Enrique Iglesiastól a Hero-t 90%-os pontossággal, színrészegen.

Na de hagyjuk ezt az orbitális coming outot! Németország és a főellenség. Főellen nagyjából egy pillanat alatt felmérte, hogy rajtam van a kilométerekről is jól látható lúzer-jelzés, és tett róla, hogy ott is maradjon. Így visszatekintve az időben, picit meg is tudom érteni őt. Voltak azonban pillanatok. Olyan pillanatok, amikor kiderült, hogy egy jobb korban talán még haverok is lehetnénk, vagy legalább eljuthatnánk a beszélő viszonyig, ezt onnan gondoltam, hogy néha két mondatot sikerült váltanunk egymással, amikor még gondolatban sem merült fel egymás péppé verése. Ma persze már beszélő viszonyban vagyunk, gyerekkori balgaság volt az egész, a történelemkönyvekbe sem fog bekerülni, mert miért is kerülne.

De hogy miért mesélem mindezt? Egyik este a sok-sok lakossági eurodance-veretés közepette Főellen felrikoltott, hogy ebből elég. „Most hallgassunk egy kis felnőtt zenét!” - mondta, majd betett valamit a magnóba, miután kihajította belőle az indokolatlan Ice MC-borzalmat. Jött valami furcsa susogás, ami egy szakadozott zongoradallamban és egy delayezettnek tűnt dobtémában folytatódott, és amit sikerült kivennem a szoba kb. 15 fős tagságának zsongásából, az valami olyasmi volt, amit még nem igazán hallottam előtte, és meglepően tetszett. „Mi ez?” - kérdeztem. „Radiohead” - vágta oda Főellen olyan gúnnyal, mintha legalább azt kérdeztem volna, hogy mik a vajas kenyér összetevői.

Aztán nem sokkal később végre hazaértünk. És csak nem hagyott nyugodni ez a Radiohead-ügy. Akkoriban tolta szanaszét a francia MCM-zenecsatorna a Creep klipjét, és rácsodálkoztam, hogy hát ez is micsoda egy dal, úristen, mintha ez a tejfelfejű srác az én szavaimat énekelné, kár, hogy nem az én szavaim, mert akkor kérdezhetném én is, hogy „what the hell am i doing here”, csak éppen utána egy „i don’t fucking care”-felkiáltással feldobnék a levegőbe sátáni kacajjal némi dollárt, mert hát a jogdíj az jogdíj, ez a dal pedig szimplán minden idők legjobbja.

Szóval elszántam magam, kellett nekem a Creep fizikai formában is, kazin, bólogató zsiráffal, elmentem hát Malackához, azaz nem Malackához, mert Malacka nem egy miskolci lemezboltban dolgozott, ahol hanyagul kértem a polcról az új Radiohead-albumot. Megkaptam. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a Creep, na az nem lesz rajta, mert az azt tartalmazó Pablo Honey ’93-ban jött ki, azóta meg kijött ez a The Bends című izé, de hát addigra már kifizettem, és elhagytam a boltot, a kasszától való távozás után pedig ugyebár nagyjából szerpentinnek is használhatom a szalagot, ha nem tetszik, ami rajta van, a lemezboltos az a fajta, aki pont leszarja. Jogosan.

Kisebb csalódásom után azért hazafelé apám az autót vezetve megkérdezte, hogy nem akarom-e betenni a magnóba ezt a The Bends nevezetű izét. Gondoltam, mi baj történhet. Aztán elindult az a bizonyos Németországban hallott fura zaj, majd a szakadozott zongoradallam és az a delayezettnek tűnő dobtéma. Olyan volt, mintha hazaértem volna. Mintha akkor hallottam volna csak igazán zenét életemben először. Thom Yorke irreálisan magas hangja a The Bends-et nyitó Planet Telex-ben oda vitt, ahová még senki. Az a tökéletes hangzás, a szakadozottság, az „everything is broken, everyone is broken”-sorok szépsége és ereje maga volt a tökéletesség. Azt vettem észre, hogy az elsuhanó fákat bámulom egy ideje. Megvolt életem filmzenéje.

És akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a lemezen gyakorlatilag csak tökéletes dalok szerepelnek. A The Bends-en nincs gyenge, de még csak középszerű track sem. Működnek egyenként is, de lemezként is, ettől nagyszerű. Tud tökös lenni, tud szívbe markolni, játékos, de komoly, ha az kell. Azért furcsa ez, mert a lemez nem volt egyszerű szülés, a zenekar majdnem belerokkant a Pablo Honey intenzív turnéjába, nem akartak egydalos zenekar maradni, meggyűlölték a csilli-villi-színes-szagos MTV-közeget, és ebben a szellemben kezdtek új dalokat felvenni ’94-ben. Óriási volt rajtuk a nyomás, akadt is feszkó a zenekari tagok között rendesen, de valahogy mégis egy poptörténeti remekmű emelkedett ki a hatalmas káoszból.

Minimum a lemez fele korszakos sláger, de a High and Dry, a Fake Plastic Trees és a Street Spirit (Fade Out) miatt vette meg mégis mindenki az albumot, na meg a Just miatt, ami azért született, mert Thom Yorke és Jonny Greenwood fogadtak, hogy melyikük tud több akkordot belepasszírozni egyetlen dalba. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a Just klipjével Jamie Thraves kétségkívül minden idők egyik legjobb zenei videóját hozta össze. 1995. március 13-án érkezett a The Bends, azóta minden idők legjobb lemezeinek listáin virít büszkén, én pedig biztos meghallgatom ma újra. Nem lesz különleges alkalom, mert ez húsz éve szinte minden héten megtörténik.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon